Valóban hisztiznek-e a kisgyerekek?

Gyakran hallom úton-útfélen, barátok, ismerősök, sőt gondozónők szájából is, hogy ha egy bölcsődés korú vagy óvodás korú kisgyermek elkeseredetten sír, könyörög, toporzékol a jelen lévő felnőtteknek, akkor a következőkkel nyugtatnak engem vagy magukat: „hagyd, csak hisztizik, csak magára akarja vonni a figyelmed, ne figyelj oda rá, akkor majd abbahagyja”.

Gyakran találkozok utcán olyan helyzettel, amikor szülők a gyermeki „hisztit” úgy értékelik, mintha egy felnőtt manipulatív viselkedésével állnának szemben, s gyakorta adnak is rá felnőttekhez illő, bonyolult felnőtt gondolkozást és viselkedést feltételező válaszokat is, mint pl.: „Látom, nem bírsz magaddal kisfiam. Nagyon is tönkre teszed a család kirándulását. Legközelebb nem hozunk magunkkal. Otthon fogunk hagyni. Nem kaphatsz meg mindent és ezt fogd fel végre!” Ezen mondatok egy kb.  4-5 éves forma kisgyermek felé hangzottak el egy üdülőfalu főutcájában, ahol anya korholta marcona képpel a gyermeket, míg apa úgy kapta oldalára a gyermeket, mint egy aktatáskát, s közben nonverbálisan ki is fejezte felé elutasító, távolságtartó, „nem törődöm veled” magatartásával a helyzetértékelését.  

Arra gondoltam ekkor, hogy milyen érzés lenne nekem, ha felnőttként kapnék ilyen mondatokat, miközben az érzelmeim teljesen eluralják a lelkemet, s nehezen tudnék úrrá lenni a vágyaimon, ahogyan ez a kisfiú is vágyódott egy játék után. Hát meg kell mondjam, porrá lennék zúzva lelkileg.

Amikor egy kisgyermek belehergeli magát egy érzelmileg ennyire felhevült állapotba, ott már sokszor nem csupán a tárgy vagy tevékenység után való vonzódás jelentős, hanem az akaratának a szülővel való elfogadtatása vagy adott esetben ellenállás kifejezése, mely egy apró lépés az önállósodás felé, az ÉN integritásának fejlesztése felé.

Saját káromon is megtapasztaltam, hogy egy ilyen keserves, jajveszékelő, síró állapotban a gyermek nehezen érti meg, valójában miért is utasítja el a szülő az adott tárgyat, elfoglaltságot. Ilyenkor az agy szürkeállománya formális logikát tekintve szinte kikapcsol, s csak az érzelmi központok „tüzelnek”. A gyermekeimen ilyenkor azt lehetett érezni, hogy én az anya nem a tárgyat, helyzetet utasítom el, hanem mintha őket utasítanám el a döntésemmel, verbalizációmmal az ő érzékelésüket tekintve.  -(Ezen a ponton meg kell jegyezni, hogy ezért érezhetik úgy a gyakorló anyukák, mintha a falnak beszélnének, és nem értik miért nem hajlandó felfogni  a gyermek, ha nemet mondanak neki. Ha még fel is húzzák magukat ezen és rákiabálnak a gyermekre, akkor örökíthetik a saját frusztrációikat a gyermekre, és maradandó károkat okozhatnak.) -  S mivel az érzelmeiket, indulataikat ilyenkor ebben a korban még nehezen regulálják a gyermekek, ezért a fenti „hiszti” helyzet kimenetele attól is függ, mennyire tud a szülő empatikus lenni abban a pillanatban. Értem ezalatt, hogy hajlandó-e és képes-e átlátni a tényálláson, s meglátni azt, hogy a gyermek indulatai akkor csillapodnak a legjobban, ha az édesanya vagy édesapa átöleli és biztosítja feltétlen szeretetéről. A gyermek idegrendszere ekkor megnyugszik, indulatai csillapodni kezdenek, s ebben az állapotában is könnyebben megérti a szülői indoklást, esetleg egyezkedés mentén máshol, máskor beteljesülhet a gyermek vágya.

Persze a szülők is lehetnek fáradtak, frusztráltak, szoronghatnak, ami eleve nehezíti a kicsiny gyermekeik megértését, s ez a nehézség még külön visszacsatolva frusztrálhatja a szülőket, ami miatt tehetetlennek érezhetik magukat, s könnyen választhatják azt az utat, hogy agresszióval fojtják el a gyermek akaratát, megfélemlítve őt. Ez a későbbiekben visszaüt, mert az agresszió csak meghunyászkodást eredményez, hatalomtól való félelmet, az önállóság elsorvadását, de tartós belátással járó viselkedésmódosulást aligha. Emiatt érdemes fogni az indulatainkat, próbálni nem engedni eszkalálódni őket amennyire csak lehet.