A „Titok” a Pánik Mögött (és, hogy hogyan szabadulhatunk meg tőle)

Hogyan kezeljük azt, amiről azt hisszük, hogy nem tudjuk irányítani?

Amikor gyerek voltam, nagyon féltem a sötéttől. Még mindig emlékszem arra az érzésre, amikor le kellett sétálnom a pince lépcsőjén a nagyszüleim házában, vagy felkelni az éjszaka közepén, hogy a mosdóba menjek. A legnagyobb félelmem egy meghatározhatatlan valami volt, ami a félelmen magán túlmutatott:  vajon attól féltem annyira, hogy ténylegesen valami rémséggel találkozom?

Nagyon gyakran hallom ezt az ún. „félelem attól, hogy mi a legrosszabb, ami megtörténhet” mondatot a szorongásos állapotokban, amiket kezelek, és legtisztábban a pánikzavarban  (pánikbetegségben a régi nevén). Először is, egy rövid áttekintés: legtöbbünknél valamikor legalább egyszer jelentkezik pánikroham, ami egy váratlan kicsúcsosodása a szorongásnak olyan testi tünetekkel együtt, mint a szapora szívverés, légszomj, vagy az ájulás érzése. De a pánikroham megléte még nem vezet pánikzavarhoz; ahhoz a további pánikrohamoktól való folyamatos félelem is kell. Nagyon sokszor valaki attól retteg, hogy a pánik valami borzasztó dolgot jelez, mint pl.: „szívrohamom van” vagy „meg fogok őrülni”. A pánikrohamok akkortól válnak problémává, amikor már annyira félünk tőlük, hogy megváltoztatjuk az életünket, szokásainkat, azért, hogy elkerüljük a rohamokat. Például, valaki nem használ többé liftet, nem mer tömegközlekedéssel utazni, vagy autóval hídon átkelni, ha ezek a helyzetek kapcsolatban állnak a pánikkal.

Ha valaha élt át pánikrohamot, akkor tudja, hogy az mennyire kétségbeejtő: egy szorító félelem, a közelgő vég érzése, és egy ellenállhatatlan késztetés, hogy kimeneküljön a helyzetből.

Ráadásul ezen a kellemetlen tapasztalaton túl, a pánik a pánikzavarban gyakran kivált egy olyan félelmet, hogy valami más katasztrófa – valami a pánikon túlmenően – is történni fog. Előrevetítjük azt, hogy bármi is legyen majd az, az minőségileg más lesz, mint a pánik önmagában, pl.:

• el fogok ájulni vezetés közben és nekiütközök valakinek
• a látásom beszűkülése vaksághoz fog vezetni
• annyira eluralkodik rajtam a pánik egy hídon, hogy le fogok ugrani róla
• el fogom veszíteni az eszemet és valami nagyon zavarba ejtőt fogok csinálni

Fontos tudni, hogy a pánik nem okoz ezekhez hasonló rettenetes eseményeket. Mi az, ami valóban bekövetkezik egy pániktól? Röviden… még több pánik (persze csak pánikzavarban). Viszont szükségszerűen, ha az elme „megállítja” a pánik katasztrofikus félreértelmezéseinek a létrehozását, akkor a roham véget ér, vagy egyáltalán el sem kezdődik (és ez a végső célja a kognitív viselkedésterápiának)

A legjobban bizonyított terápia a pánikbetegségre – a kognitív viselkedésterápia – arra fókuszál, hogy megtanítsa az elmét megérteni, hogy a pánik az „csak” pánik, sem több, sem kevesebb. Gyakorlással és kemény munkával, legyőzhetjük a félelmünket és azt a képzeletünket, hogy valami rosszabb fog történni, mint a pánik.

Ami a pánikot valójában rettenetessé teszi az a képzeletünk, hogy mi fog történni. Ha uraljuk a gondolatainkat, hogy a pánik nem fog valami még rosszabbhoz vezetni, akkor képesek vagyunk magával a pánikkal tiszta formájában szembe nézni. Az emberek általában úgy találják, hogy képesek megküzdeni egy pánikrohammal, amikor az lecsupaszítva áll, a lehetséges szörnyű kimenetelek nélkül.

Talán sok más dolog az életben is hasonló a pánikhoz – dolgok, amikkel a maguk valójában együtt tudnánk élni, de küzdünk velük, mert attól félünk, hogy túlnőnek azon, amit képesek vagyunk kezelni. Például, együtt tudunk élni olyan dolgokkal, mint egy kínos beszélgetés valakivel; az pusztán kínos, de sem több, sem kevesebb. Szembe tudunk nézni egy pörgős munkanappal, még ha keveset aludtunk is; bizonyos pillanatokban fáradtak leszünk, de semmi több. Ugyanígy, végig tudunk csinálni egy kemény edzést vagy; fájni fog, de aztán vége lesz.

Az elménk folyamatosan kísérteteket, szellemeket gyárt, amiket valódiként kezelünk, és hogy úgy hisszük, nagyobbra nőnek, mint amit irányítani vagyunk képesek. Ha úgy tekintünk az életünkre, amilyen az valójában, akkor rájövünk, hogy „elegendőek” vagyunk hozzá.