Szülői minta

Mennyire hasonlítunk a szüleinkhez? Milyen mértékben meghatározó a nevelőinktől kapott minta? Van, aki reménykedve, és van, aki félve teszi fel magában ezeket a kérdéseket, sőt, akár szakembert is felkeres emiatt. Bizonyos betegségek esetén az öröklődést, hajlamot kívánják kizárni a válasszal, hiszen a genetikai állományunk ebben jelentős mértékben felelős lehet. De vajon mi a helyzet a személyiségünkkel, a vonásainkkal, a szokásainkkal? Rendkívül sok kutatást végeztek ebben a témakörben, mint pl. felkeresték azokat a testvéreket, egypetéjű ikreket, akiknek a sorsa, életkörülménye valamilyen okból szétvált, akik nem is találkozhattak egymással, és a már felnőtt személyekkel végeztek összehasonlító vizsgálatokat. Ezeknek a kutatásoknak a célja az volt, hogy a szakemberek választ kapjanak arra, hogy vajon a genetikai adottságok és a környezeti tényezők milyen mértékű befolyást gyakorolnak az érett egyéniségek kialakulására, illetve a meglévő viselkedésmintázat létrejöttére. A tanulmányok végső válasza: átlagos közegben felnőve (ha nincs gyakori szélsőséges helyzeteknek kitéve a gyermek) a biológiai és a környezeti összetevők fele-fele arányban határozzák meg a felnőtt személyiséget.

            Összegezve tehát: mintázat van, amelynek egyik része az öröklődéstől függ, a másik pedig az utód mindennapjaitól, ami körülveszi. Ez főképp a család szokásai, a családtagok (a gyerek szemében leginkább a felnőtt) magatartását, viszonyulásait jelenti. Ezek között találunk olyat, amit szívesen tovább is adnánk, mert jó érzéssel töltött el bennünket, de akadnak olyanok is, amelyek miatt szenvedtünk, és kamaszként talán fogadalmat is teszünk magunkban arról, hogy ezt sosem tesszük majd meg a mi gyerekünkkel. Később, az életünk előrehaladtával, amikor belekerülünk a másik fél, a szülő helyzetébe, azon vesszük észre magunkat, hogy ugyanazt csináljuk, jót, rosszat egyaránt, amit velünk tettek, anno. A megszűntetni kívánó jegyek makacs fennmaradása miatt gyakran elkeseredve fordulnak pszichológushoz, mert elrontva érzik a nevelést, bár úgy érzik, nem tudnak tenni ellene. Érthető ez a beidegződöttség, hiszen vénásan kapjuk a példát az otthoni létről, ebből mindenképpen input lesz. Megoldási módot látunk, tapasztalunk meg ezzel, hogy miképp lehet szeretni, veszekedni, kibékülni, beszélni, büntetni, nevelni, szórakozni, enni, inni, stb. Az élet minden területéről megkapjuk a viselkedési prototípust.

            Ez ellen lehet tenni, de komoly erőfeszítést kíván, hogy kiépítsünk egy új metódust, amely eleinte bizony zökkenőkkel fog haladni, bezzeg a régi mód könnyen visszasiklik a jól bejáratott, hajdani sínekre. Türelemmel viszont valóban kialakul a kívánt működés, amelyre aztán indokoltan lehetünk büszkék! Véleményem szerint a végső cél nem az, hogy teljesen kiírtsunk magunkból egy magatartási formát, hanem az, hogy viselkedésrepertoárunk szélesedjen, és a különböző helyzetekben legyen lehetőségünk kiválasztani ebből a legadekvátabb reakciót. Végeredményben ez sokkal reálisabb is, ahelyett, hogy totális megsemmisítést végeznénk egy-egy bennünk lévő viszonyulásban,  hiszen például egy vészhelyzetben szükséges lehet egy erős, durva fellépés, amivel el tudom hárítani a tragédiát, míg egy makacs engedetlenség ("nem akarok kezet mosni!") esetén elégséges a komoly következetesség. Érdemes tehát kialakítani a saját nevelési stílusunkat!