Gyermeknevelési kisokos 2. rész

A cikksorozat előző részében bemutattam 4 megközelítést, amelyek a gyermeknevelés több dimenzióját világítják meg. A második részben újabb 4 területtel bővítem a listát; a különböző szempontok átgondolása segíthet beazonosítani azokat a pontokat, ahol úgy érezzük, hogy eltávolodtunk az egyensúlyi állapottól. Az egyes bekezdések végén található tippek iránymutatást adnak ahhoz, hogy milyen úton induljunk a megoldás, a harmonikusabb mindennapok felé.

Elvárások magunkkal és a gyermekkel szemben

Itt az előző részben említett „tökéletes szülő”, valamint „tökéletes gyermek” ideálja nehezítheti a dolgunkat. Az egyik véglet lenne, hogy elhanyagoljuk a gyermeket (nem várunk magunktól semmit), de akkor valószínűleg nem olvassuk ezt a cikket. Szintén gyermekkorunktól kezdve épülnek az elképzelések azzal kapcsolatban, hogy milyen szülővé kell válnunk – sok olyan hiedelem lehet a fejünkben, melyekre nincs szükségünk, és ezáltal csak akadályokat állítanak az utunkba. Ugyanígy épül az a kép is, melyet arról alakítunk, hogy a gyermekeknek hogyan kellene viselkedniük – vannak benne kívülről érkező összetevők, melyek szükségtelenek. Tehát a másik véglet, hogy irreális elvárásoknak próbálunk megfelelni, vagy próbáljuk hozzáigazítani a gyermekünket – ahelyett, hogy őt is és magunkat is saját egyediségében próbálnánk megismerni és kezelni.

Tipp: Gondoljuk végig alaposan, tudatosan, hogy pontosan milyen szülővé szeretnénk válni? És milyen lenne a gyermekünk, ha elérné az „ideális” állapotot? Próbáljunk szelektálni aszerint, hogy mi az, amit aktuálisnak, reálisnak találunk most is, és mi az amit el tudnánk engedni?

Családi határok

Itt kétféle határra szeretnék röviden kitérni: a szülő és gyermek közötti határ testi és lelki értelemben is fontos: hagyjuk a gyermeket megismerni tőlünk függetlenül is a világot, de ne terheljük felnőtt világunkból olyasmivel, ami még nem neki való. Például egy kisgyermek számára a híradó nézése/hallgatása, vagy a házastársi konfliktusokba való bevonása már túlterhelő, de az is, ha a játszótéren a már stabilan járni tudó gyermeknek sosem engedjük el a kezét. A megfelelő határok tehát optimális mennyiségű védelmet és szabadságot is biztosítanak.

Egy másik fontos határ a család körül húzódik: jó, ha a család érdekeit meg tudjuk védeni a külső elvárásokkal, behatásokkal szemben, amikor erre szükség van, és be is tudunk engedni másokat, amikor arra van igény. Példa az egyik végletre, ha bárki bármikor szabadon járhat-kelhet a családi élettérben, vagy a közös családi vacsora közben a főnökünkkel telefonálunk. A másik véglet, amikor a család egyáltalán nem enged be „külső” személyeket, például a gyermek sohasem hívhatja át a barátait.

Tipp: Gondoljuk végig, hogy hogyan különül el a gyermeki és a felnőtt világ a mi családunkban? Szűrjük-e tudatosan ennek mentén az ingereket (tévé, számítógép, beszélgetések)? Van-e a gyermeknek életkorának megfelelő önálló élettere?

Szoktunk-e, tudunk-e nemet mondani másoknak, ha a gyermek vagy a család érdeke ezt kívánja? Mennyire vagyunk nyitottak a külvilágra, esetleg elzárkózunk?

Érzelmi melegség, elfogadás

Itt is két dimenzióban érdemes ideális mértéket találni: a ráhangolódás és elfogadás, valamint a következetesség és fegyelem terén. Az egyik végletben csak elfogadóak vagyunk, de nem tudunk semmit elvárni a gyermektől, vagy nemet mondani neki, a másik végletben pedig csak fegyelmezünk és nem tudunk érzelmileg ráhangolódni a gyermekre, amikor arra szüksége lenne. A legelfogadóbb szülőnek is lehet olyan időszaka, mikor nehezére esik a gyermek érzéseire kellően figyelni, ahogyan egy következetes szülő is érezheti, hogy képtelen bizonyos helyzetekben nemet mondani, amikor arra szükség lenne. Megint fontos hangsúlyozni, hogy nem tökéletességre kell törekedni; ez is csak egy lehetséges fogódzó, hogyha úgy érezzük, valamin változtatni kellene, akkor vegyük szemügyre magunkat ezen a téren is.

Tipp: Szánjunk időt arra, hogy kívülről megfigyeljük magunkat: az elkövetkező 1-2 napban figyeljük meg (akár írjuk fel), hogy milyen interakciókat folytatunk a gyermekkel, miket mondunk neki egy-egy helyzetben, amikor konfliktus vagy érzelmi nehézség áll elő. Vannak olyan interakciók, ahol a gyermek érzelmeire reagálunk, megértőek vagyunk és ezt kommunikáljuk felé? És olyanok, melynek során követelményeket állítunk, nemet mondunk neki? 

Idegrendszeri működések

Segítségünkre lehet az is, ha a mindennapi helyzeteinkre nem csak lelki, hanem idegrendszeri szempontból is nézünk. A gyermekek agya még intenzív fejlődés alatt áll, érzelmeik kezelésére, önkontrollra nem képesek még olyan szinten mint egy felnőtt, azonban taníthatóak. Felnőttként pedig már sokkal több mindenre képes az agy, mégis az intenzív érzelmi helyzetek néha gátolják a magasabb rendű, kontrollált funkcióinkat. Ha pedig úgy érezzük, bizonyos területeken gyermekünk éretlenebb lehet kortársainál, érdemes lehet szakemberhez fordulni ennek kivizsgálása végett – rengeteg fejlesztési lehetőség áll rendelkezésre, melynek során gyermekünk önkontrollja, figyelme, érzelemszabályozása fejleszthető. Az idegrendszer felmérésének szükségessége mellett szólhat az is, ha a gyermekünk csecsemő és kisgyermekkori fejlődése (mozgás, beszéd, szobatisztaság, alvás, evés terén) eltért a megszokottól.

Tipp: A gyermekekkel való konfliktusos helyzetek idegrendszeri hátterének témájában remek kalandozás Daniel Siegel és Tina Payne Bryson A gyermeki elme című műve, melyben hasznos gyakorlati tanácsokkal is találkozhatunk.

A fentiekben a teljesség igénye nélkül szedtem össze különböző szempontokat, melyeket végiggondolva esetleg kapaszkodót találhatunk, hogy mely területeken szükséges változtatnunk ahhoz, hogy harmonikusabban élhessük meg a családi mindennapokat.