Szociális kapcsolatok és lelki probléma

A kérdés

Kedves dr. úr/dr. nő! Számos nehézséggel és problémával küzdök, s most szeretnék némi segítséget kapni/kérni. Nagyon röviden annyit kell tudni rólam, hogy bipoláris affektív zavarral diagnosztizált 20 éves egyetemista lány vagyok. Már csak maga a betegség is rettentően megnehezíti az életemet, de az itthoni dolgok, mindennapos feszültség és az elsivárult szociális életem (mert az utóbbi hónapokban leépítettem az embereket magam körül) folyamatosan rombolják a lelkemet. Az anyagi helyzetünk is nagyon rossz, ez úgyszintén kihat rám, s szinte visszahúz. Jobb pillanataimban, s normális körülmények között egy kedves, érzékeny, barátságos, de kissé visszahúzódó lány vagyok. S akkor most szeretnék beszélni a jelenlegi legfájóbb problémámról, ha a többit ez alá sorolom. Alapvetően mindenkivel kedves, érdeklődő vagyok, könnyen kapcsolatot tudok kezdeményezni - természetesen ha a másik illető is vevő a dologra -, ám ha akár 1 vagy 2 emberrel is megnő a társaság, tehát nem 1 emberrel beszélek, akkor elkezdek bestresszelni. Jelenleg még egy pszichiátriai rehabilitációs központtal van szerződésem, de úgy érzem idegileg összeroppanok, ha tovább folytatom. A legnagyobb probléma ugyanis a rengeteg ember akik körülvesznek 24 órában. Magukkal az emberekkel nincs bajom, de a tudat hogy mindig van körülöttem valaki, kényszeresen beszélgetnem kell valakivel - máskülönben zárkózottnak fognak tartani -, folyton a nyüzsgés van... ez nekem sok. Úgy megvisel hogy mindennap sírok. Úgy érzem nekem az átlagnál több egyedüllétre van szükségem, s ezen a helyen ezt képtelenség megvalósítani. Ezen felül viszont olyan visszajelzéseket kapok, hogy kedves vagyok, szerethető, jó személyiségem van stb. Ezeknek egyébként nagyon örülök. A kritikus pont tehát jelenleg a stressz, feszültség leküzdése mind a mindennapokban, mind a társas kapcsolatok terén, olyan formán amikor nagyobb társaságban kellene "alkotni", beszélni valamiről. Ha több ember - ráadásul szinte ismeretlenek - között vagyok, teljesen elnémulok és rettegés fog el. Egy hang nem jön ki a számon, csak hallgatom a bugyuta vagy hétköznapi témákat. Némelyikhez szeretnék hozzászólni, de úgy érzem nem sikerül, mert félek. Félek attól, hogy hülyének néznek, hogy furcsának tartanak, hogy nem tudnak elfogadni, nem kíváncsiak rám stb. Jónéhány embernek (benti társaknak) elmondtam ezeket a problémákat akik ezeknek mind az ellenkezőjét mondták. Vagyis, hogy ezek nem igazak, csak én magyarázom be. Ezt én elfogadom, mert ez valahol tényleg így van, de ha nem megy akkor nem megy. Már pediglen én azt szeretném ha menne! Csak nem tudom hol és hogyan kezdjem el. Le akarom küzdeni ezt a szociális problémát, s igenis felszabadultan társalogni egy társaságban. Jelenleg ez az ami nekem a legkritikusabb téma az életemben. Úgy érzem ez a pszichiátriai központ is nagy falat nekem emiatt. Egy "visszafogottabb" módszerrel kellene kezdeni szerintem, de édesapám ezt nem érti. Van erre valamilyen tanács, segítség, esetleg ajánlani tudnának valamilyen csoportos foglalkozást stb? Hogyan küzdjem le ezt a félelmemet? Nagyon köszönöm a segítséget és a választ!