A kérdés
Jó napot kívánok!21 éves lány vagyok.A szüleimmel való viszonyom ambivalens. igaz lesz anyukámra. Egyetem kezdetekor elköltöztem albérletbe,mert már nem bírtam velük élni,nem bírtam azt a légkört. Nagyon ritkán vagyok otthon több napig, de borzasztóan felkavar, főleg hogy folyamatosan áskálódnak a barátom ellen, akivel harmonikus a kapcsolatunk. Most a szüleim és nagymamám is költözik, ez sok stresszel jár. Ezt felveszem,és emiatt a munkában is rosszul teljesítek, az egyik helyről ki is rúgtak. Újra előkerül a téma,hogy költözzek haza,lakjak velük egy kis ideig, mert ha különférezünk, sehova nem jutunk, csak ha együtt dolgozunk. Nekem ez fojtogató. Úgy érzem, édesanyám még mindig nem tud elengedni, mintha azt szeretné, hogy minden az ő elképzelése szerint történjen. Én már a saját életemet szeretném élni, félek attól, hogy megint belehelyezkedjek a gyerek szerepbe. Szeretnék velük jó kapcsolatot tartani, de úgy hogy közben külön élek. Ön szerint mi lenne a helyes ebben a helyzetben?A pszichológus válasza
Kedves kérdező!
Tisztelt Kérdező! Konkrétan nem mondhatom meg mit csináljon, de 21 évesen teljesen normális igény, hogy a saját lábára akar állni , az édesanyja nehezen tudja Önt elengedni. A tapasztalat az, hogy egy visszaköltözés mindig gyerekszerepbe sodorja vissza , akár a 40 éves felnőttet is. Az anyukájának nyilván nehéz feldolgozni, hogy az ő kicsi lánya felnőtt, ezt kezelje türelemmel és megértéssel. Leválni nem könnyű dolog a szülőkről, de természetes része az életnek , amit a szülőknek is fel kell dolgozni. Ebbe belejátszhat az is, ha a szülei között már nem olyan jó az érzelmi viszony , amivel egészen addig nem kell foglalkozni amíg ki nem repülnek a gyerekek. Üdvözlettel: Boros DóraKiemelt szakemberek a témában
-
Szalkai Réka
Pszichológus
-
-
-
-
-
Dengyel Kinga
Klinikai szakpszichológus, Környezetvédelmi szakpszichológus
-
Kiss-Tóth Petra
Pszichológus, Szervezet és vezetőfejlesztő és munkapszichológia szakpszichológus
Budapest és Pomáz
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
