A test a lelke mindennek

Egy barátom majdnem meghalt. Infarktusa volt. Nem hirtelen csapott le rá, hónapok óta voltak előjelek. Tünetek, amelyeket betudott a válásának, amelyet másfél éve tartó, gyötrő procedúra után mondtak ki végre. Pszichológushoz is járt. Nem önszántából, szakvélemény kellett ahhoz, hogy megállapítsák a közös szülői felügyeleti jogot. Említette a terapeutának, hogy gyakran fullad, fáj a szíve, olykor szédül is, ám a szakember megnyugtatta, mondván, ez az ilyenkor „szokásos” pánikroham. Még azt is mondta neki, hogy érdemes volna egy kicsit „belülre figyelnie” és megérteni a kellemetlen tünetek üzenetét.
És a barátom elkezdte a „belülre figyelést”. Az amúgy kockafejű mérnök kisebb vagyonokat hagyott ott a könyvesboltokban. Körbe bástyázta magát mindenféle önismereti írásokkal. Jellemzően olyanokkal, amelyek a testi bajok lelki hátterét kutatták és magyarázták. Rövid idő alatt szinte profi szakértője lett a témának. Ha a társaságban valaki megrántotta a derekát, azonnal rávágta, biztosan azért történt, mert túl sok a lelki teher, amit cipel. Mindenre megvolt a válasza. Egészen a szívrohamáig…

Kissé mintha túltoltuk volna ezt a dolgot. Nem is olyan régen még furcsán méregették azt az orvost, aki – a holisztikus szemlélet jegyében – azt merte mondani, hogy a betegnek nemcsak a testét kellene gyógyítani, hanem a lelkét is. A test és lélek duettje sokáig tabu téma volt. Most sincs ez másképp’. Csak éppen átestünk a paci túlsó oldalára. Manapság divattá vált nem tudomást venni a testről és annak „magán akcióiról”. A legtöbb tünetet, betegséget a „lelkünkre veszünk”, kikiáltva őt valamiféle főbűnösnek.

„Minden fejben dől el!” Ugye ismerős szavak? Olyan sok embertől és olyan sokszor hallottuk, hogy hajlamosak vagyunk elhinni. Még akkor is, ha valahol, az agyunk eldugott szegletében megbújó kisördög figyelmeztet arra, hogy ez nem így van. Hiszünk benne és kész. Márpedig a hit afféle dolog, amelyet a józan ész, sőt, gyakran még a személyes tapasztalat sem képes felülírni.
Régóta kínzó tünetek, váratlanul ránk rontó betegségek kapcsán kiváltképp’ hajlamosak vagyunk hinni. Bárkiben és bármiben. És ez így természetes. A fizikai jóllétünk megingása, avagy hirtelen megszűnése az egyik legnagyobb merénylet ellenünk. Nem csoda, ha magyarázatot akarunk a történtekre! Mégpedig most, azonnal!

Betegítő bizonytalanság vs. gyógyító álmagyarázatok

Legyen bármilyen fejlett is az orvostudomány, vannak olyan fizikai elváltozások a szervezetben, amelynek mindmáig nem találják az okát. Egyszerűen csak jön és pusztít. Ám az ember, mint olyan, nem képes mindezt elfogadni és tudomásul venni „csak úgy”. Ha megtapasztaljuk, hogy tökéletesen kiszolgáltatottak vagyunk a természet, a genetika kénye kedvének, akkor örökös szorongásra vagyunk ítélve. Ezt viszont nem akarjuk. Nagyon nem. Saját lelki egyensúlyunk érdekében mihamarabb cselekednünk kell, jelesül az „el kell fogadni, hogy kiszámíthatatlan az életünk” gondolatot gyorsan és hatékonyan be kell helyettesítenünk valami mással. Olyannal, ami – még ha átmeneti és gyenge lábakon áll, de mégis alkalmas a túlélésre.

És ekkor jöhetnek azok a bizonyos „lelki eredetű” magyarázatok! A pszichoszomatikus szemlélet (vagyis a testi bajok pszichés hátterét előtérbe helyező megközelítés) nem véletlenül éli virágkorát. Instant világunkban az időfaktor a legfontosabb. Mindent azonnal akarunk. Magyarázatot is. A pillanatnyilag megmagyarázhatatlan betegségeinkre. Mert nem akarunk a bizonytalanság okozta kínban sokáig szenvedni. Ezt az elemi szükségletünket hivatott kielégíteni minden olyan – tudományosan némileg megalapozott, avagy már-már spirituális magasságokba (netán mélységekbe) vivő – elmélet, amely kellemesen egyszerű, érthető lábjegyzetekkel lát el minket baj esetén. Mámorító érzés tudni, hogy van egy eszköz a kezünkben, amely átsegít a legnehezebb pillanatokon. Ez pedig nem más, mint a hit. A hit abban, hogy minden fájdalomnak, rejtélyes testi tünetünknek megvan az oka. A lelki oka.

Miközben meggyőződésem, hogy ezzel a pótszerrel sokat ártunk magunknak, tudom, hogy nem fogom meggyőzni a „pszichoszomatikus vallás” feltétlen híveit. Ráadásul én magam is tisztában vagyok azzal, hogy igenis vannak lelki okok a testi bajok hátterében. Néha. Nem mindig, nem minden esetben és nem mindenkinél. Nyilvánvaló az összefüggés például egy trauma (legyen az haláleset, a munkahely elvesztése vagy válás) és az emiatt legyengült immunrendszer okozta megbetegedések között. Ám azzal is tisztában vagyok, hogy vannak olyan fizikai problémák, amelyeknek nincs (!) pszichés háttere. És aki ennek az ellenkezőjét állítja, az – lényegében – belemagyaráz.

És hogy mi ezzel a baj? Általában semmi. Akinek javul a közérzete azáltal, hogy kutatni kezdi betegsége lelki okait, hát tegye! Elvégre a hit hegyeket is képes mozgatni… A baj akkor és ott kezdődik, ha ezt a „belemagyarázást” erőltetik. Vagy azért, mert az illetőt magával ragadja a divathullám, vagy azért, mert egy számára fontos személy „meggyőzte”.

Bí Heppi!

A pszichoszomatikus attitűd (viszonyulás, meggyőződés) hajlamos úgy viselkedni, mint a nátha vírusa. Ha bekerül a szervezetbe, eleinte nem csinál nagy bajt, legfeljebb néhány napig tartó tüsszögést, köhögést. Ám egy legyengült szervezetben képes arra, hogy „ajtót nyisson” a súlyos szövődményekkel járó betegséget okozó baktériumok előtt.

Maradjunk egy kicsit e kissé túlzó hasonlatnál! Az egyik leggyakoribb „baktérium”, amelynek a pszichoszomatikus szemlélet előkészíti a terepet, az maga a pozitív pszichológia és annak leágazásai. Most bizonyára sokan értetlenül és rosszallóan ráncolják a szemöldöküket. Igen, az egekbe magasztalt pozitív gondolkodásról, az „akard nagyon és megadatik” hozzáállásról van szó. Arról a hipertrendi irányzatról, amelyről immár tudományosan is megállapították, hogy konkrétan ártalmas lehet bizonyos betegségeknél és bizonyos betegeknél. Rontja ugyanis a gyógyulás esélyeit.

Daganatos pacienseknél megfigyelték, hogy a pozitív pszichológia által „javasolt” túlzott befelé figyelés nem mindenkinél szerencsés, vannak, akiknél állapotromláshoz vezet. Az is kiderült, hogy a súlyos diagnózisra dühösen, negatívan reagálóknál a harag ezúttal igenis jó tanácsadó. A beteg ugyanis nem az optimizmus magára erőltetésére, hanem a gyógyulásra koncentrál. Nem az amúgy is beszűkült tudatát próbálja módosítani (ilyen-olyan spirituális meditatív technikákkal), hanem arra figyel, hogy betartsa az orvos utasításait, és partner legyen a gyógyulási folyamatban. Néha sír, néha retteg, néha utál mindent és mindenkit. És mindez normális reakció!

Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy vannak olyan technikák (hipnózis, relaxáció), amelyek segítenek csökkenteni a fájdalmat, ám ezeknek nincs közvetlen kapcsolatuk a betegséghez való viszonyulással. Ezek jó és hasznos módszerek. És semmi közük nincs a pszichoszomatikus és pozitív pszichológiai szemlélethez.

Egy gyomorrontás néha csak egy gyomorrontás!

Tisztában vagyok azzal, hogy ez a bejegyzés indulatokat fog gerjeszteni (mint ahogy a korábbiak is), ám itt és most gyorsan hangsúlyozom: ez egy blog, és benne az én szubjektív véleményem, amivel lehet vitatkozni, lehet szeretni vagy utálni, elolvasni szóról szóra, vagy a cím olvasása után lapozni és gyorsan elfelejteni. Fenntartom magamnak a tévedés jogát. Mindezek tudatában csak annyit tanácsolok, hogy a pszichoszomatikus szemlélettel (no és a pozitív pszichológiai megközelítésekkel) legyünk úgy, mint az alkohollal! Fogyasztása csak mértékkel és tartózkodással ajánlott (és a mérték ne a vödör, a tartózkodás pedig ne az asztal alatt legyen)!

Ja, és még valami: bármilyen nehéz is elhinni és tudomásul venni, az emésztési problémák hátterében nem mindig a fel nem dolgozott traumák állnak. Néha egy gyomorrontásért „csak” egy romlott étel a hibás!