A természet mint terápiás tér - A megtartó környezet

Jordan (2015) leírására támaszkodva igyekszem tárgyalni a különbségeket és hasonlóságokat a hagyományos és a természetben történő terápia (vagy tanácsadás) tekintetében. A terápiás kapcsolat kialakításának központi elemei a titoktartás és a biztonságérzet. A terápiás szoba négy fala biztonságos „tárolóként” (container) funkcionál, és a munka szilárd térbeli keretét biztosítja: az ajtó zárható, a zavaró tényezők, például a zaj, minimálisra csökkenthetők, és a szobába senki nem léphet be a foglalkozás ideje alatt. Ezenkívül olyan tényezők, mint a megfelelő hőmérséklet és a fizikai kényelem, szintén fontos szerepet játszanak. Általában ezek a tényezők nem zavarták meg a terápiás üléseket, hacsak az időjárási körülmények nem váltak szélsőségessé, vagy az utazást nem akadályozták. Ha azonban a terápiás munka a szabadban zajlik, mindezek a tényezők befolyásolják a folyamatot, és gondos megfontolást igényelnek. A terápiás kapcsolatra is jelentős és sokszor kihívást jelentő módon hatnak. Érdemes megvizsgálni, hogyan befolyásolhatja a szabadtéri környezet a terápiás folyamatot, és milyen módokon lehet hatékonyan dolgozni ezekkel a változásokkal.

A tapasztalat azt mutatja, hogy amikor a terápiás folyamat a szabadban zajlik, az többdimenzióssá válik, és egyszerre több különböző szinten működik. A folyamat sokkal folyékonyabb és “kibontakozóbb” jellegű lesz, tükrözve a természet saját dinamikáját, amely életerős, kapcsolati alapú és változó, fejlődő. Így míg a zárt térben a kapcsolat statikus lehet, a szabadban ez inkább egy folyamatosan változó és kölcsönösen alakított folyamatként jelenik meg. Például, amikor nem biztosítható a titoktartás, mert séta közben másokkal találkozhatunk, a titoktartás dinamikusabbá válik, és különböző módokon működik több szinten. 

A keretről

A pszichoanalízis fejlődésével a „keret” fogalma úgy alakult, hogy magában foglalja a terapeuta és a páciens közötti terápiás kapcsolatban kialakuló áttételi érzéseket (Gabbard, 1995). A terápiás keret és a zárt térben való tartózkodás, amely gyakran a terapeuta szobájában lévő két széket vagy kanapét jelenti, szinte egymás szinonimájává vált. A világos határok fenntartása érdekében a pszichoterápiát zárt térben kellett végezni, ahol olyan tényezőket, mint a szerep, az idő, a hely, a tér, a ruházat, az önfeltárás és azokkal kapcsolatos kérdések (például a testi kontaktus), szigorúan ellenőrizni lehetett, elkerülve a terapeuta és a páciens közötti áthágásokat, mint a szexuális intimitás kialakulását. Ilyen módon a biztonságos és professzionális gyakorlatot biztosító „keret” központi szerepe a szoba fogalmához kötődik. Azonban a szoba nem a keret, hanem csupán a munkát “tároló” földrajzi helyszín (konténer): a keret valójában egy metafora, amit a terapeuta hoz létre a szerződések és határok révén, és amibe a kliens meghívást kap, hogy részt vegyen. Ebben az értelemben a keret egy térbeli metafora, amely lehetővé teszi a terápia működését. Ha a terápiás munka kültéren zajlik, a helyszín rendkívül fontos szerepet kap, mivel a terapeuta és a kliens egy dinamikusabb, folyamatosan kibontakozó környezetben találják magukat, ellentétben a statikus szobatérrel.

A megtartó környezet

A pszichodinamikus szemléletű tanácsadás és pszichoterápia mindig is a megtartó környezet fontosságát emelte ki, mint azt a teret, amelyben az affektusok megérthetők és kezelhetők (Bion 1970). A megtartó környezet és a kliens érzelmi állapotainak szabályozása a szoba fogalmával vált szinonimává: a kényelmes, biztonságos, beltéri tér, amely egyben a biztonságos, etikus tanácsadási és pszichoterápiás gyakorlat jelképe is (Casement 1992). Winnicott (1951) átmeneti térrel kapcsolatos elmélete lehetővé teszi az érzelmi tér fogalmának használatát, amely a belső és külső, szubjektív és objektív, anya és csecsemő közötti kapcsolatokban létezhet. Ez segít abban, hogy elgondoljuk az érzelem kifejeződéseinek más formáit, amelyek létezhetnek a földrajzi és kapcsolati „tereken” belül és között, valamint az elme és a természet közötti kapcsolatokban. Egyesek számára a természet olyan lehet, mint egy „jó anyamell”, egy nem fenyegető, elérhető másik, aki él és vibrál, de sokkal kevésbé invazív és fenyegető, mint más kötődéseik. Ebben az értelemben egyes kliensek talán úgy nőttek fel, hogy a természetet használják érzelmi önszabályozásra, a nehéz kötődési minták kezelésére és az intim kapcsolatok közelségének kezelésére.

A természet lehetővé teheti, hogy a kliens biztonságban érezze magát a terapeutával, és elmélyíthessék a terápiás kapcsolatot. Egyes kliensek számára a természetben nagyobb szabadság és demokrácia érzése ahhoz képest, mintha egy szobában lennének -amelyet a kliensek hajlamosak a pszichológus “tere”-ként érzékelni- ami segíthet abban, hogy nyugodtabbnak érezzék magukat a terápiás munka során. Tehát a természetben a terapeuta nem “birtokolja” és nem is ellenőrzi a teret olyan mértékben, mint ahogy egy szobában tenné. 

Felhasznált irodalom:

Bion, W. R. (1970). Attention and Interpretation: A Scientific Approach to Insight in Psycho-Analysis and Groups. London: Tavistock Publications.

Gabbard, G. O. (1995). Psychodynamic Psychiatry in Clinical Practice: The DSM-IV Edition. Washington, DC: American Psychiatric Press.

Jordan, M. (2015). Nature and Therapy: Understanding counselling and psychotherapy in outdoor spaces. Routledge.

Winnicott, D. W. (1951). Transitional objects and transitional phenomena: A study of the first not-me possession. International Journal of Psycho-Analysis, 34, 89–97.