Tényleg a bizonyítvány a legfontosabb ?

A gyerekkor évei megismételhetetlenek. Biológiailag megalapozottak a rácsodálkozásra, a tudás utáni vágyakozásra, a kérdések feltevésére. A gyereket természetes kíváncsiság hajtja, hogy minél többet megtudjon és megtanuljon a világról, önmagáról. Mi felnőttek ezt nap mint nap megsegíthetjük azzal, ha olyan helyzeteket teremtünk, melyekben rácsodálkozhat a világra, kérdéseket tehet fel, gyakorolhat, hiszen így fejlődik a gyerek mentális élénksége. A gyerekkorban ilyen módon megszerzett tudás nagyon mélyen és hosszan megmarad a gyerek fejében, érzéseiben és növeli mint intelligenciaszintjét úgy a kreativitását is. Minden szülőnek sok lehetősége van ennek gyakorlásához és ezt bármikor el lehet kezdeni. A rendszeres beszélgetések, túrázások, társasjátékozások, mesék mesélése vagy olvasása ( iskoláskorban is), múzeumok látogatása, utazások, más kultúrák megismerése, együtt munkálkodás ( főzés, kertészkedés, takarítás, barkácsolás, saját feladatok kiosztása) mind lehetőséget adnak a tanulásra, kipróbálásra és a szándék és kedv erősítéséhez. Nagyon fontos, hogy a szülő is kérdezzen és megoldandó problémákkal keresse meg a gyerekét.

Hol csúszik el a természetes tanulás és válik a bizonyítvány a legfontosabb céllá?

Sajnos a mai iskolarendszerek nagy többsége nem a gyerekért, a természetes kíváncsiság megtartásáért dolgozik. Nem elégíti ki a gyerek valódi szükségleteit. Nem helyez hangsúlyt az egyéni adottságokra ( minden gyereknek vannak fejleszthető képességei, van aki nagyon szépen tud takarítani, van, aki nagyon jól tud rendszerezni vagy külön érzékkel ápol kutyát -virágot… ). A mai iskolák többsége egyetlen egy munkakörre szeretné alkalmassá tenni a gyerekeket, ehhez rengeteg száraz tudást kínál, ahelyett hogy olyan embereket nevelne, akik képesek újra és újra megújulni, még negyven- ötven évesen is nagy vágyat érezni új dolgok megtanulásához és akár szakmát változtatni. A legtöbb iskola múlékony állteljesítményeket produkál és így jutottunk el odáig, hogy a mai tanulók nagy százaléka nem tud helyesen írni, gondolatokat megfogalmazni, szöveget értelmezni. Ha új helyzetbe van állítva nem jutnak eszébe kreatív ötletek, nem mer próbálkozni és elege van már mindenből ami azzal kezdődik, hogy tanulni, felfedezni.

Mi történt?

Szerintem a gyerek életében a két legfontosabb szereplő, a pedagógus és a szülő már sokszor nem tud egymással beszélgetni. A tanárok egységes mércéket állítanak fel, mert így könnyebb számonkérni és tanítani, a szülők időhiányra panaszkodva abban reménykednek, hogy majd az iskola bepótolja, amit ők valahol elmulasztottak. A gyerek közben pedig beesett a két fél tehetetlenségének és tudatlanságának a gödrébe. Mindenféle részképesség problémát jelez, alacsony a tűrőképessége a kudarcokkal a szemben és végső elkeseredettségében belemenekül vagy a virtuális világba, vagy a passzivitásba, hiszen ezt ő már nem bírja, úgy sem tudja már behozni, megcsinálni. A szülő ilyenkor kétségbe esik, feszült, gyötri, hajszolja a gyereket, mert azt gondolja, hogyha a külső mutató (bizonyítvány) jó, akkor nincs nagy baj.

Hogyan lehet a teljesítményhajszából kiszakadni és újra a család erejére, az érzelmi kapcsolatokra koncentrálni?

Semmi sem lehet annál fontosabb mint a jó szülő-gyerek viszony. Az érzelmi biztonság, a család humora, rugalmassága, a jó otthoni légkör minta, tankolóhely minden fiatal számára. Ha a gyerek mer véleményezni, kérdéseket feltenni, kíváncsiak rá, ez végigkíséri őt egész életében. Lehet, hogy lesznek hullámvölgyei az iskolában, hogy nem jut be abba az iskolába, ahova szeretett volna, de nincs megtörve, hiszen tudja, hogy léteznek alternatívák és van tapasztalása arról, hogyha még több erőbedobással indul neki valaminek, akkor eléri célját vagy van annyi önismerete, hogy újra értékelje céljait. Amikor szülők azzal jönnek hozzám, hogy egész estig tanultunk és mégsem megy, már nem tudok mit kitalálni, már ettől is eltiltottam, meg attól is, de mégsem jött meg a kedve, ez az első jel, hogy e a kapcsolat a számonkérésről, a normáknak való megfelelésről szól. Ilyen légkörben nem lehet higgadtan, kreatívan gondolkodni, ilyenkor elvész az élet, a család lényege!

Hogyan kezdjünk hozzá a tanulásra való ösztökéléshez?

1. Alakítsunk ki olyan helyzeteket és szokásokat, melyek visszahozzák a rendet, a rendszerességet. Ha kell egy ideig tanuljunk együtt a gyerekkel, segítsük meg elakadásait, persze átbeszélve, hogy ez most egy átmenet. Tanuljunk úgy a gyerekkel, hogy mi magunk is élvezzük, nézzünk közösen utána a dolgoknak, kérjünk segítséget, olyanoktól, akiknek ez nagyon jól megy.

2. Egyezzünk meg minimumfeltételekben és beszéljük át minek mi a következménye, tegyünk fel kérdéseket,elemezzünk ismert emberek vagy csak ismerősök életéből részleteket, ki, hogyan jutott el a mostani sikereihez vagy sikertelenségeihez.

3. Keressünk olyan készségeket a gyereknél, melyekben gyorsan tud sikereket elérni, ehhez válogassunk plusz eszközöket és lehetőségeket és együtt örüljünk a haladásnak.

4. A gyereket saját magához mérjük, azt nézzük meg, hogy magához képest mennyit fejlődött, erősödött, ügyesedett, lett felszabadultabb, közlékenyebb, önállóbb stb.

5. Hagyjuk tévedni a gyereket, tudjon tanulni a saját bukásaiból, a szülő dolga csak az, hogy kövesse, mikor nyúljon alá, mielőtt esetleg túl nagy bukás lenne a számára.

6. Ha azt vesszük észre, hogy a gyereknek mindig hasonló elakadásai vannak, akkor érdemes felkeresni szakembert és közösen átbeszélni, megvizsgálni, hogy nincs-e esetleg valamilyen részképesség zavar, lelki törés?

7. Bármi legyen is, a legfontosabb a család erejének fenntartása, olyan fészek kiépítése, ahova mindenki visszatérhet, visszajelzéseket kaphat , megnyugodhat…

8. Nagyon fontos a pedagógus és szülő párbeszéde a gyerek érdekeit képviselve. Fontos tisztázni, hogy hol csúsznak el a dolgok, hogyan lehet megsegíteni a gyereket.

9. A gyereknek legyen elég szabad játék, friss levegő, minőséges étel és sok mozgás. Ez mind kell ahhoz, hogy az agy megfelelő kapacitással tudjon működni és a fáradtságot megelőzzük.