„Mindenki” apropóján ismét a tehetségről

Deák Kristóf, az Oscar díjas kisfilm rendezője olyan témát választott, melyhez mindenki ért, melyről mindenkinek van véleménye.

A gála utáni reggelen magyarázta egy ismerősöm, hogy azért a tanárnővel is lehet azonosulni, jó, jó, érti ő, hogy talán kicsit túllőtt a célon, de a cél szép, és így legalább több gyerek vehet részt a külföldi úton, …  Aztán később megdöbbenve hallottam mástól is hasonló véleményt, hogy több síkon hat, és a pedagógusszereplőt is lehet pozitívan szemlélni… Számos a médiában olvasható komment is azt emeli ki, hogy a pedagógus vágyai nemesek, néhányan még azt is hozzáfűzték, a gyerekek a tiszteletlen lázadók.

Természetesen mindenkinek szíve joga mást-mást kihallani, belelátni egy filmbe, nem vitatom. Álláspontom szerint azonban nem lehet követendő cél mindenki számára ugyanazt a lehetőséget biztosítani. Ezen a honlapon már írtam Tehetség – áldás, átok, áldozat? címmel egy blogbejegyzést, abban is utaltam rá, hogy a tehetség átlagon felüliséget, kiemelkedőt jelent, vagyis nem hozhatja mindenki egyaránt magával a génjeiben. A pedagógusoknak (és a szülőknek) abban van a felelősségük, hogy miközben egy átlagos elvárható szintet mindenkivel megpróbálnak elérni, támogassák, hagyják, hogy szárnyaljanak, azok, akikben megvan rá a képesség. Keressék, segítség a tehetségcsírák kibontakozását. Találják meg, hogy mi az, amiben leginkább kiteljesedhet, és fogadják, fogadtassák el, hogy nem lehet mindenki egyaránt zseniális vagy géniusz – ahogy Czeizel professzor hívta a megvalósult tehetséget –, de attól még élhet teljes, boldog, értékes életet.

Visszatérve a kiinduló történethez, azt nem tekinthetjük hatékony segítségnek, hogy egyesek ugyan részt vehetnek a kórusban, de ott nem szabad megszólalniuk. Vitapartnereim azzal érveltek, hogy jó-jó, de ez egy rövidfilm, ami nyilván nem tud mindent bemutatni, és igazán feltételezhetném, hogy a pedagógus a csoki-osztáson kívül egyéni fejlesztést is végez. Rendben van, higgyék, ha akarják.

A magam részéről azonban kitartok amellett, hogy nem elfogadható pedagógusként csalásra buzdítani a gyerekeket. Tudom, kevés olyan ember van, aki diákként sosem próbálkozott pl. puskázással jobb jegyet elérni, de óriási a különbség aközött, hogy valaki saját jószántából kísérel meg előnyhöz jutni, tudva és vállalva a lebukás veszélyét, vagy egy tekintélyszemély előírását követi.

Pszichológusként talán még a „kegyes” csalásnál is veszélyeztetőbbnek látom, hogy a tanárnő, arra ítéli a gyerekeket, hogy küzdjenek egyedül, senkivel se osszák meg a nehézségeiket. Nem könnyű arra szocializálni a gyerekeket, hogy fogalmazzák meg, mi bántja őket, hogy jelezzék, ha nem értenek valamit, ha más a véleményük. Általában kevés teret tud nyújtani az iskola a vitakultúrának, s gyakran családon belül sem beszéljük meg a kérdéseket. A filmbéli pedagógusok még olyan korban nőttek fel, melyben rendszerszinten működött az információk szűrése. Volt, amiről társaságban, iskolában, és volt, amiről csak szűk családi körben, vagy még ott sem lehetett beszélni. Higgyünk a mesének, hirdessük, hogy nemcsak lehet, hanem érdemes is megalkuvásmentesen, egyenesen, a hibákat feltárva, jobbító szándékkal kommunikálni. A film optimizmusa éppen abból fakad, hogy a gyerekeknek sikerül áttörni a titok-burkot. Az ötletes lázadás, bosszúállás, a közösség erejének bemutatása a hab a tortán.

Remélem, sok gyerek – akiknek Deák Kristóf a díját ajánlotta – nézi meg a filmet, és merít hitet, erőt belőle. Mi pedig szülőként, pedagógusként reménykedünk benne, hogy sikerül megvalósítani Kristóf szavait, s „próbáljuk őket úgy nevelni, hogy büszkék lehessünk rájuk."

Gratulálunk a tehetséges rendezőnek és nagyszerű csapatának, és persze mindazoknak a családtagoknak, pedagógusoknak, barátoknak, akik hozzájárultak a szárnyaláshoz! Köszönjük: Dr. Rostás Rita