Kiborító! Már megint hisztizik!

A legtöbb gyereknél kétéves kora környékén jelenik meg a hiszti. Akkor érkezik abba a korba, hogy harcba kezd az akaratának az érvényesítése érdekében. A hiszti arról szól, hogy a gyerek akar valamit, de hiába, a vágya nem tud kiteljesedni, akadályba ütközik, és ez feldühíti. A dühét indulatos reakciók kísérik. Lehet, hogy hangosan sír, toporzékol, vagy épp a földre veti magát.

Erre mondhatnánk, hogy jó, akkor majd mi, liberális szülőként engedünk a gyerek vágyainak, és így elkerüljük a hisztizést, de nem ilyen egyszerű a dolog. A vágyak egy része egyszerűen nem teljesíthető a külső körülmények miatt, például, nem lehet apát hazahívni a dolgozóból, nem játszhat vasárnap Misivel az óvodában, és nem játszhat télen mezítláb a fűben, hiába szeretné. Egy másik része nem megy, mert más érdekét sérti, nem veheti ki a testvére kezéből a kisautót, és nem viheti haza a szomszédgyerek játékát sem. Ráadásul időnként az dühíti fel, amit nem tud megcsinálni. Egyedül akarja felvenni, befűzni a cipőjét, de nem elég ügyes hozzá, vagy le akar rajzolni valamit, de a rajza nem hasonlít az elképzeltre, összedől, amit épít… A hiszti kiváltódásában a fáradtságnak is lehet szerepe, a túlfáradt gyerek, többet akar, hamarabb „bepörög”, és gyakran az alvás ellen is tiltakozik.

Segíthet a hisztivel való megküzdésben, ha tudomásul vesszük, hogy van. A hasfájós babánkra sem haragudtunk, mert fájt a hasa, pedig néha azt is elég nehéz volt elviselni. Fogadjuk el a hiszti létezését, és bízzunk benne, hogy hamarosan túljutunk ezen a szakaszon is. Ahogy nő a gyerek ismerete a világról és önmagáról, úgy ritkulhat a vágyak, képességek, lehetőségek triójának a szétcsúszása. Arra is számíthatunk, hogy a kommunikáció fejlődése is csökkenti hisztizés megjelenését. Mindemellett nézhetjük a pozitív következményeit is az akaratosságnak, hisz van annak előnye, ha valaki megtanul az akaratáért harcolni. Így az Olimpia idején például különösen gyakran csodáljuk azokat az embereket, akik pontosan tudják, hogy mit akarnak, és céltudatosan tesznek is érte. De ne menjünk ennyire messzire, ne csak a kivételes tehetségekre gondoljunk. Sok szülő rémálma, hogy kamasz gyereke vakon, gondolkodás nélkül követ egy csoportot. Eszébe sem jut, hogy ez valahol a dackorszakba nyúlhat vissza, és épp ő volt az, aki annak idején megalapozta ezt, amikor letörte az akaratát, és azt követelte meg gyermekétől, hogy neki engedelmeskedjen feltétel nélkül.

Miért viseljük olyan nehezen a hisztit, miben rejlik szörnyű hatása? Részben már maga a látvány is ijesztő lehet, másrészt váltakozva keletkezik bennünk is a düh, a tehetetlenség érzése, amiért nem tudunk segíteni, vagy nem tudjuk megfékezni, aztán még keveredik hozzá némi szégyenérzés is, ha közönség is van jelen, vagy bűntudat, mert a magunk számára sem elfogadható módon reagáltunk. Az is lehet, hogy épp azért ostorozzuk magunkat, mert nem tudtuk megakadályozni a kiváltódást, pedig lett volna rá esélyünk. Ráadásul, érezzük, hogy a rossz reakcióink következményei mennyire hátrányosak lehetnek mind a jelenben, mind a jövőre nézve. Veszélyes, ha mint fent írtam, azt tanítjuk meg a gyereknek, hogy nem érdemes kifejeznie akaratát, az a dolga, hogy alkalmazkodjon a szülői elvárásokhoz, a szülők által diktált szabályokhoz. De az is veszélyes, ha azt tanulja meg, hogy csak egy kicsit fokoznia kell a hiszti hangerejét, idejét, és mi úgyis engedünk, mert ezzel csak a hiszti gyakoriságát és intenzitását növeljük, és egyre gyakrabban fog manipulációs szándékkal a hiszti eszközéhez nyúlni. Hasonló hatása van, ha azt tapasztalja meg, hogy a legbiztosabban úgy kerülhet a figyelem középpontjába, ha hisztizni kezd. Akár azt érte el, hogy minden kiessen a kezünkből, és végre teljesítjük az óhaját, mert végre meghallgatjuk, odaadjuk, felhívjuk,… vagy épp azt, hogy  hisztijére válaszul szabadjára engedjük mi is a dühünket, és olyat teszünk, amit aztán magunk is megbánunk, a gyerek átéli, hogy pozitív vagy negatív módon, de csak vele foglalkozunk. Ha aztán a még a megbánás következtében fellépő bűntudatot is érzékeli, még inkább összezavarodik.

Hogyan viselkedjünk a hisztiző gyerekkel szemben? Részben próbáljuk meg elkerülni a hisztizést. Gyakran vannak a hisztinek olyan előjelei, amiből a gyakorlott szülő már tudja, hogy ebből harc lehet, állítsuk meg, előzzük meg az összetűzést, ilyenkor egy-egy figyelemelterelés, egy újabb játékötlet bevetése sokat segíthet. Kerüljük azokat a kérdéseket, melyekre igennel vagy nemmel kell válaszolni, helyette biztosítsunk gyakran választási lehetőséget. A választásnak az az előnye is megvan, hogy közben átéli a döntés szabadságát, a választások következményeit. A „Van kedved vásárolni menni?” vagy „Gyere, indulunk a közértbe!”, helyett: „Melyik közértbe menjünk ma? Az épülő ház felé, vagy a nagy fehér kutya felé induljunk?” „A piros vagy a zöld nadrágodat szeretnéd-e felvenni?” Alakítsuk úgy a környezetet, hogy ne kelljen sok mindent megtiltanunk, az izgalmas, vonzó, de nem gyereknek való tárgyakat tegyük el átmenetileg, úgy, hogy ne is lássa. Zárjuk le azokat a fiókokat, szekrényeket, ahova nem pakolhat, legyen viszont olyan, amihez hozzányúlhat.

Ha már hisztizik a gyerek, akkor igyekezzünk nyugodtak maradni, és nyugodt hangon megfogalmazni az érzéseit a szituációtól függően, hogy: „Látom, nagyon dühös vagy.” „Húú, mennyire szeretnéd.” … „Sajnálom, hogy nem lehet.” Ez még (vagy most) nem megy Neked.” Meg is ölelhetjük, ha igényli. Próbáljunk meg segíteni, ha éppen arra van szüksége, és elfogadja, vagy egyszerűen hagyjuk békén. Ne bonyolódjunk hosszadalmas magyarázkodásba, mert hiszti közben a legtöbb gyerek magán kívül van, úgysem tud ránk figyelni. Ne hagyjuk teljesen magára, maradjunk vele egy szobában, és várjunk. Ha kezd megnyugodni, segíthet, ha egy érdekes tevékenység felé tudjuk terelni. Lehet, hogy örömmel veszi, ha a feszültség levezetéséként boxolhat egy párnába. Sokszor hatásos, ha humort tudunk vinni a helyzetbe.  

Talán az a legfontosabb, hogy ne a gyermeki rosszasság megnyilvánulásaként tekintsünk egy hisztiző gyerekre. Értsük meg, hogy baja van, emiatt került ebbe az állapotba, hogy valóban szenved, és segítségre szorul. Ha helyesen reagálunk, ha jó mintát mutatunk, bízhatunk benne, hogy hamarosan megtanulja más módon kifejezni a dühét, frusztráltságát. 

A bevezetőben említett kérdés linkje