El sem hiszem, hogy már ekkora! Bölcsit, ovit kezd a gyerek!?!

A gyerek és a szülő habitusától, eddigi tapasztalataiktól, a felkészítéstől, és a lefolyás módjától függően eltérő mértékben viseli meg az elválás a gyermeket. Azért írom most, augusztus végén, e pár sort, mert még van idő arra, hogy együtt elsétáljanak a leendő, bölcsődéhez, óvodához, megnézzék az épületet, a játszó gyerekeket, a sok izgalmas játékot. Beszélgessenek arról, hogy rövidesen ő is ide fog járni, mert már olyan nagy lett, és – az igazságnak megfelelően – anya is dolgozóba fog menni, vagy otthon fog olyan munkát végezni, ami miatt nem tud egész nap vele játszani, figyelni rá. Jó, ha ezt a sétát többször is megteszik, ezáltal kicsit hozzászoknak mindketten. Ráadásul könnyebb lesz a tervezés, ha tudják, mennyi idő alatt lehet kényelmesen, rohanás nélkül odaérni.

Fontos a leendő gondozónővel, dadussal, óvó nénivel előzetesen, a gyerekkel együtt is megismerkedni. Így névhez és archoz tudják kötni, hogy ki vár a csöppségre. Az is szerencsés, ha van mód a csoportszobába is bekukucskálni. Lehet, hogy olyan vonzó, hogy ettől kezdve az lesz a picur baja, miért nem maradhat ott, miért nem mehet már másnap. Természetesen ez legyen a legkisebb baj, örüljenek neki, magyarázzák el türelmesen, ha szükséges többször is, hogy miért jöttek most, és tegyék érdekessé a hazafelé vezető utat egy kis játszótéri tartózkodással.

Hangsúlyozzák azokat a jó dolgokat, melyek az óvodában vagy a bölcsödében várják őt. Hozzák szóba többször is a témát, fűzzenek hozzá egy-egy új részletet, például, benti játékok, majd ebéd a többiekkel, kicsit később udvari játékok, közös alvás, tegyenek fel kérdéseket, és bátorítsák őt is a kérdezésre. Viszont sose a gyerekkel, illetve ne előtte beszéljék meg gondjaikat. Képzeljük el, mennyire nem jó azt érzékelni bizonytalan „kistörpeként”, hogy „anya ennyire félt ettől az egésztől, ha legszívesebben még évekig otthon maradna velem. Micsoda szörnyűség várhat rám, anya azt mondja, oda csak verekedős és taknyos gyerekek járnak, meg attól tart, hogy mindent hazahozok – miii, hazahozhatom az összes játékot, még a csúszdát is az udvarról????” De az sem könnyíti meg a gyerekek dolgát, ha azzal szembesülnek, hogy „útban vannak”, ha azt taglalják a fejük felett, hogy mennyire szeretnének, kellene már dolgozni menni, mert most itt lenne egy jó lehetőség, nem bírják már anyagilag sem, belefáradtak a házimunka szürkeségébe és végnélküliségébe…

Légkésőbb az óvoda vagy a bölcsőde kezdete előtti héten alakítsák fokozatosan úgy a napirendet, hogy az alkalmazkodjon a majdani elvárásokhoz. Ha eddig engedték is, hogy bagolytípusú gyermekük sokáig ébren maradjon, itt az idő, hogy megkezdjék biológiai órájának az átállítását. Szoktassák korábbi lefekvéshez, és ha nem ébred magától, keltsék fel időben. Gyakorolják a reggeli készülődés és indulás „tortúráját”, ami így nem fog a közösségbe lépéshez kötődni. Természetesen el is kell indulni, közértbe, nagyihoz, játszótérre, anya barátnőjéhez, usziba. Mindegy, lényeg, hogy minden reggelre legyen valami program (persze ugyanaz is lehet), és tudják, mennyi időre van szükségük a kapkodásmentes induláshoz. Ne legyenek lusták! Ne akarják a gyerekkel együtt kihasználni még az utolsó napok adta lehetőségeket a kényelmes reggeli pihizésekre. A szokás nagy úr, sokkal könnyebbek lesznek a reggelek, ha következetesen hasonló dolgokat követelnek. Van gyermek, aki arra vágyik, hogy ébredés után még 5-10 percet fekhessen, másnak ezt nem lehet megengedni, mert visszaalszik, és képes a végtelenségig húzni a felkelést. Van, aki a kakaókedvéért kel fel, mást meg épp az tesz kezes báránnyá, ha a kakaót még az ágyban  kapja.

Remélhetőleg már jó előre érdeklődtek az adott bölcsőde, óvoda helyi szokásairól. Azt nem javaslom, hogy próbáljanak új szokásokat bevezettetni, de ha nagyon másról beszélnek, mint amit helyesnek tartanak, érdemes elgondolkodni azon, jó helye lesz-e ott a gyereknek. Augusztus végén azonban már elég lehetetlen próbálkozás lenne a változtatás, így most már bízzanak benne, hogy rendben alakulnak a dolgok. (Ha nem, még később is lesz rá lehetőség, hogy valami más megoldáson töprengjenek.)

Feltételezem, hogy már sehol sincs olyan beszoktatás, mely csak időben engedékeny, de térben nem. Kerüljék el azokat a helyeket, ahol azt ugyan megengedik, hogy a szülő hamarabb jöjjön a gyerekért, tehát fokozatosan kell egyre hosszabb időt tölteni a csoportban, de azt nem, hogy a szülő a csoportszobába menjen a gyerekével együtt. Az a gond ezzel, hogy a kisgyermekek időfogalma kialakulatlan, így az nem segítség a gyereknek, hogy azt mondjuk – a hetvenes évek filmhőséhez, Láng Vincéhez hasonlóan – „egy óra múlva itt vagyok”.

Ha együtt bemehetnek a csoportszobába, akkor a legtöbb gyerek rövidesen elindul felfedezni a terepet, ő fogja Önöket otthagyni az izgalmas, új játékok és gyerekek kedvéért. Ne használják ki az alkalmat arra, hogy elszökjenek. Tartsák magunkat az eredeti megállapodáshoz, és maradjanak, amíg tervezték. Figyeljenek, gyűjtsenek közös élményeket, melyekről aztán otthon is beszélgethetnek. Jó tudni, melyik játék az, amelyik megtetszett, melyik társa hívta játszani, mit szeretett volna kipróbálni, de nem jött össze, stb.

Ha már ismerős a közeg, jöhet az újabb lépcső, hogy Önök nélkül megy be, míg Önök kint várakoznak, majd el is mennek, fokozatosan növelve az önállóan töltendő időt. Engedjék (ha az adott intézményben ezt nem tiltják), hogy valamilyen kedves tárgyat, macit, ruhadarabot magával vigyen, hogy az helyettesítse „átmeneti tárgyként” az anyát, az otthont. Beszéljék meg már előző este, hogy mi legyen az. Tisztázzák, ha beviszik, akkor, ahhoz mások is hozzányúlhatnak, próbáljanak olyan valamit keresni, amit bár kedvel, de az esetleges elvesztése sem okozna nagyon nagy traumát. 

A legtöbb gyerek hamar hozzászokik az új helyzethez. Ezt támogatja az is, ha Önök sem viszik túlzásba a búcsúzkodást. Induljanak ki abból, hogy szép nap vár a gyermekükre, és Önöknek is sikerül valamit végre EGYEDÜL elintézni, míg ő ott van. Ha ez jár az eszükben, könnyebb úrrá lenni a rossz hangulatukon. Így, ha lesz is némi sírás, mikor ott akarják hagyni, az csak a szeretet és kötödés kifejezése, aminek örülhetnek, és mire a sarokig elérnek a csöppség már önfeledten játszik. Ha azonban megérzi a gyermek – többnyire – az anya kétségbeesését, az elengedéstől való félelmét, vagy ha ambivalensen kötődik, ha negatív élmény kapcsolódik az elváláshoz (például egy kórházi kezelés miatt), akkor arra lehet számítani, hogy a bölcsődébe, óvodába lépés az ő szorongását is felerősíti. Ha mód van rá, adjanak egy kicsivel több időt, lassabb tempóban folytassák a beszoktatást, kérjenek fokozott segítséget a gondozónőktől, óvónőktől. Lehet próbálkozni azzal is, hogy más családtag viszi, gyakran csak az anyának szól a „cirkusz”, apától, nagyszülőtől könnyebben elköszön.

Mindig mondják meg, hogy mire számítson a gyermek, meddig fog maradni, és tartsák be az ígéretüket, a megbeszéltek szerint érkezzenek meg érte. Kössék olyan fogalmakhoz az időt, melyet ő is megért, ebéd előtt, alvás után, stb. Beszélgessenek továbbra is naponta a csoportélményeiről.   

Tekintsék partnernek a gondozónőt, óvónőt. Önök ismerik jobban a gyereküket, viszont neki van nagyobb szakértelme, tapasztalata a nevelésben, ő látja a többiekhez viszonyulva, viszonyítva is a gyerekeket. Ha kérdésük van, ha nem értenek valamit, ha új viselkedésforma jelent meg a gyermeknél, ha otthon történt valami, osszák meg velük, forduljanak hozzájuk bizalommal! 

Bizony, már ez is bekövetkezett! Ilyen nagy már a gyermekük! Gratulálok hozzá! Dr. Rostás Rita