Beleszólhatunk-e más gyermeknevelésébe nyílt terepen?

Szerző: Gróf Csilla

Lektorálta: Pásztor Dániel

Gyakran találkozunk olyan helyzettel a hétköznapokban, amikor szemtanúi leszünk olyan történéseknek, amely többé-kevésbé betekintést enged más családok működési elvébe. Leggyakrabban a szülő-gyerek nézeteltérések szoktak megjelenni hétköznapi szituációkban. Ilyenkor gyakran érzünk ellenszenvet vagy szolidaritást, vagy esetleg bármilyen belső feszültség kialakulhat bennünk.

Gyakran halljuk a médiában, hogy a gyermek nemcsak a család része, de a társadalom része is, s mint olyan, a társadalom, ill. az állam gyakorolhatja a felügyeletet a gyermek felett, ha a szüleiket alkalmatlannak találják. Buzdítják is a civil szervezetek az embereket rendre, hogy ne legyen senki közömbös a más gyereke iránt, ha nyilvános helyeken szemtanúja, hogy egy gyermeket a szülei jogtalanul bántalmaznak. Nehéz kérdés ez!

Boltban, utcán előfordulhat, hogy passzív részesei leszünk olyan szülői dörgedelmeknek, amikor egy újra és újra csínytevő vagy rendetlenkedő kisgyermekre az anyukája/apukája ráripakodik. Nyilván a gyermekeket nyílt terepen is muszáj a szülőknek nevelni. Viszont van olyan, amikor aránytalan mértékű a szülői reakció a gyermek felé. A szülő hangjából bosszút vagy infantilis reflexiót, vagy értetlenséget lehet kihallani, vagy amikor felnőttel szembeni vitatkozási stílust produkál egy kicsi gyermekkel szemben, amelyre egy kicsi gyermek képtelen koránál fogva reagálni adekvátul, vagy csak „bűntetőleg” figyelmen kívül hagyja a szülő a gyermekét. Ilyenkor jóérzésű ember szívesen megszólalna a gyermek érdekében, de gátolni fogja a félelem, hogy a szélsőséges szülői reakció – ami addig a saját gyermeke felé irányult – hirtelen felé irányul, hogy merészel beleszólni más nevelésébe. Sokan vagyunk úgy, hogy a társadalmi elvárás gátja miatt kínosan érezzük magunkat akkor, ha fel mernénk emelni egy idegen család szülői ellen a szavunkat, látva a gyermekbántalmazást.  Esetleg az empátia nem a gyermeknek szól, hanem a szülőnek, gondolván azt, ki örülne annak, ha beleszólnának a nyílt utcán a nevelési módszereibe. Az is előfordul, hogy önmagunkat nyugtatva azt gondoljuk, hogy biztosan tudja a másik szülő, mit csinál. Azt is gondolhatjuk, hogy nyílt terepen mások is látták, hallották, hogy a szülők mit tesznek a gyermekükkel, s úgy vagyunk vele, hogy más talán kompetensebb, s biztosan segíteni fog a bántalmazott gyermeken, s nekünk nincs akkora felelősségünk a helyzet megoldásában. Ebben az esetben mi leszünk a passzív bámészkodók (bystander effect)1.

(Elliott Aronson A társas lény2 című művében például említ egy Kitty Genovese nevű lányt, akinek azért nem segítettek megmenekülni a meggyilkolásakor a környékbeli lakók, bár volt aki hallotta, látta távolról az esetet, mert azt gondolták, biztos látta más is, s majd az segít neki.)

Sok esetben az is látható egy eltúlzott mértékű szülői reakciónál, hogy a kívülállók egyszerűen fel sem tételezik, hogy a gyermeknek is lehet igaza vagy jogosultsága az adott helyzetben adott módon viselkedni, védekezni a szülővel szemben. Legyintenek rá, mondván: „Ujjujuj, ez a gyerek milyen akaratos. Mennyire tiszteletlen a szüleivel szemben.” A különféle korosztályú emberek egyéni, családi és egyéb közösségi, társadalom által formált nézetei keverednek, s ez alapján hoznak döntés az eset megítélésében.

Bizonyosan tudnánk még érveket találni arra, hogy az egyes személődők miért nem avatkoznának be egy ilyen helyzetben a gyermek javára a szülőjével szemben, de egy biztos, hogy a szemlélődő embernek keskeny mezsgyén mozog a döntési lehetősége, ha el akarja különíteni a jogos szülői reakciót az eltúlzott vagy jogtalan szülői reakciótól. Természetesen azt sem tudhatjuk, hogy pontosan milyen esemény előzmények vannak a szülő és gyermeke között; s arról sincs tudomásunk, hogy a szülő milyen életesemények által vezéreltetve birtokolja az adott helyzetben megjelenő, adott stílusú nevelési módszerét; s hogy a gyermek milyen temperamentumú, amit a szülőjének mindig és mindenhol el kell viselnie, ha együtt vannak. A szülő pillanatnyi vagy előzetes idegállapotát sem ismerjük, ami szintén kihat az adott helyzet kezelésére. Egy bizonyos, hogy a külső szemlélődő sehogy nem fog pozitív helyzetbe kerülni a „nevelő” szülővel szemben, ha annak kritikai minősítésébe kezd. Hiába érezzük külső szemlélőként, hogy a szülő részéről egy túlzott mértékű reagálás zajlik a gyermek felé, sok esetben a szülő kvázi egy beszűkült tudatállapotban nem terelhető, nem figyelmeztethető korrektül anélkül, hogy az ő önérzete ne sérülne. Már pedig ha sérül a szülő önérzete, azt aligha a külső szemlélődőn fogja megtorolni első indulatában. Az un. „homlokzatvesztés”3-4, ami ilyenkor a szülőt éri, heves indulatokat is generálhat benne. Persze a külső szemlélődőt is illetheti válasszal (verbálisan, esetleg fizikailag), de ennek kifejlődését a társadalmi, morális gátak sokkal kevésbé engedik meg, míg a saját gyermeke felé könnyebben vezetheti le az így felgyülemlett belső feszültséget. Az is elképzelhető, hogy nem nyílt terepen „áll bosszút” a szülő a gyermeken a miatta szerzett önérzeti csorbáért, hanem a négy fal között, ahol más nem lehet szemtanúja már, így bátran tud példát statuálni.

Persze nem kevés szülő van, aki egy ilyen helyzetben képes önkritikát gyakorolni, s a pillanatnyi helytelen reakcióját egy elfogadhatóba terelni, de feltételezhetően ők azok a szülők, akik nagy valószínűséggel kevésbé sodródnak ilyen helyzetbe nyílt terepen eszköztelenségüket demonstrálva, mivel könnyebben találják fel magukat a gyermekük okozta kellemetlen helyzetekben.

Óvatosnak kell lenni kívülállóként, ha az ember szeretne beavatkozni mások belső ügyibe gyermeknevelés terén. Legfőképp azt kell mérlegelni, hogy a gyermek számára valóban haszonnal járna-e a beavatkozásunk, mert ha nem, akkor jobb, ha inkább nem szólunk, nehogy később súlyosabb büntetésben legyen része, hiába érzünk együtt a gyermekkel. Ezzel tesszük a kisebb rosszat.

Ha már mindenképp vesszük a bátorságot a beavatkozásra - mert néha az igazságérzetünk úgy súgja, vagy esetleg a médiában oly gyakran hangoztatott állampolgári kötelességünk is -, érdemes megválasztani a módot, ahogy tesszük. Figyelnünk kell a szülők önbecsülésének „nem megsértésére”, mert ez tudja némileg garantálni a gyermek biztonságát később. Érdemes kedvesen, megértően odalépve dicsérni a gyermeket, elfogadni a szülő heroikus munkáját a nevelésben, érdeklődni a helyzet nehézsége felől, stb. kvázi beszélgetésbe elegyedni a szülővel, gyermekkel (figyelemelterelés).  Ilyenkor a legtöbb szülő észreveszi magát, s nem folytatja tovább azt, amit addig. Megnyugszik valamelyest, feszélyezve is érzi magát egy idegen közbelépésétől, s a gyermekét ért dicsérettől valamelyest más színben látja gyermekét, saját magát is. Persze vannak, akik nem így tesznek, ott nyilván a gyermek érdekeit kell szem előtt tartani, s mérlegelni a beavatkozás mértékét illetően. Adott esetben hatóságokhoz fordulni, még akkor is, ha az emberben félelem, és szégyenérzet keveredik.

Irodalom:

1. https://kiserletizona.blog.hu/2016/05/27/kitty_genovese_bameszkodo_hatas_szemtanuk_hosok, Szerző: Nagy Gergő (2016), (letöltve: 2019-10-24)
2. Aronson,E. (1972) The Social Animal, Freeman, San Francisco, Magyar kiadás: A társas lény, (2001)
3. https://hu.wikipedia.org/wiki/Homlokzatrombol%C3%A1s, (letöltve: 2019-10-24)
4. Goffman, E. (1990): A homlokzatról. In: Síklaki I. (szerk.): A szóbeli befolyásolás alapjai. Budapest, Tankönyvkiadó, II. köt. 3-30.