Szülés/születés & várandósság: egy különleges, meghatározó életszakasz, életesemény - II. rész: A szülés története Magyarországon

Magyarországon korábban a szülések - a korabeli leírások szerint - családi eseménynek számítottak, ahol a férj vagy a szomszéd segítette világra a gyermeket, de az sem volt ritka, hogy a szülő nő teljesen egyedül szülte meg babáját (Deáky és Krász, 2005; Varga és Suhai, 2010). A bábák már ebben az időben is jelen voltak, de őket csak az első gyermek születése esetén hívták, vagy ha komplikációk léptek fel (Varga és Suhai, 2010). Más források szerint egészen a 20. század elejéig a szülés a közösség női tagjai között zajlott, és mindenkinek megvolt a saját szerepe életkorától, tapasztalatától függően (Deáky és Krász, 2005).  A szüléssel kapcsolatos praktikák gyakorlati megvalósulását a bábák irányították, akik a vajúdás és szülés támogatása mellett a várandósság és a gyermekágyi időszak alatt is a szülő nő segítségére voltak (Deáky, 1996).  

A bábáknak ekkoriban még semmiféle képzettségük nem volt, zömmel a szülésben tapasztalt, nem ritkán a társadalom szélére kényszerült nők végezték ezt a feladatot. Képesítés híján nem igazán ismerték a szülés élettani folyamatait, így leginkább a babonákra, személyes, bevált módszereikre támaszkodtak (Varga és Suhai, 2010). A 15. század végétől ugyan már egyre több orvosi kézikönyv volt elérhető, szerzőik többnyire nem orvosok, hanem a külföldi egyetemeken tanuló értelmiségiek voltak (Deáky és Krász, 2005). Ezek a „Házi Patikák”, „Füves Könyvek” gyógynövény alapú receptúrákat, jó tanácsokat tartalmaztak, valamint egyes esetekben a szerzők egyházi beállítódását is tükrözték (Deáky és Krász, 2005). Így nem meglepő, hogy a kor társadalmi felfogásában a szülést egy mágikus eseménynek tekintették, a kereszténység terjedésével pedig az isteni akarat megtestesítőjeként (Varga és Suhai, 2010).

Később megjelentek a cédulás bábák, akik 1-2 hetes gyakorlatot töltöttek orvos mellett, de ez sem adott igazán mély ismereteket. A képzetlenségből és a higiénés feltételek nem megfelelő biztosításából adódó magas csecsemőhalandóság beavatkozó lépéseket sürgetett, melyet Mária Terézia tett meg a hivatalos bábaképzés bevezetésével 1770-ben (Varga és Suhai, 2010; Vincze és Lipienné Krémer, 2016). A képzés alapját adó könyvek részben már a természettudományos eredményekre épültek, anatómiai ismereteket is tartalmaztak. Ezek a könyvek és törvények alapozták meg a mai szülészeti képzéseket, illetve annak intézményesülését (Deáky és Krász, 2005). 

Sajnos azonban az oklevelet adó egyetemek nem biztosítottak elegendő számú bábát, így sokan továbbra is képzetlenül dolgoztak, mely hozzájárult a gyermekágyi betegségek és a csecsemőhalandóság a korban még mindig magas arányához. Erre válaszként, a 19. század végén Tauffer Vilmos (szülész, egyetemi tanár, a bábaügy kormánybiztosa) bevezette az úgynevezett másodrendű bábaképzőt, mely 6-8 hetes kurzust nyújtott (Deáky és Krász, 2005; Vincze és Lipienné Krémer, 2016).  

Az orvostudomány fejlődése nem csak a bábák oktatására volt hatással: a helyszín is átkerült a szakmailag indokolt, steril kórházi környezetbe. Az új eszközök, folyamatok segítségével a szülés biztonságosabb lett, csökkent a gyermekágyi- és csecsemőhalandóság, amely egyértelműen pozitív előrehaladás volt, így a kórházi szülés egy igen vonzó alternatívaként állítódott be (Varga és Suhai, 2010). A biztonság mellett a fájdalom csökkentésére alkalmazott gyógyszerek is megjelentek, melyek találkoztak a korra jellemző „céltalan fájdalom” csökkentéséért harcba szálló feminista törekvésekkel (Kisdi, 2011). 

Nem meglepő tehát, hogy a 20. század elejétől, közepétől a szülés mind inkább áttevődött a kórházakba, amire azonban néhányan kritikusan tekintettek. Erről árulkodik az alábbi idézet is, mely az 1930-ben kiadott „A szülészet tankönyve”-ben jelent meg, és még ma is aktuális kérdéseket vet fel:

„Régebben rendesen »otthon« folyt le a szülés, a klinikai szülés félelmetes és a lehetőség szerint került kivétel volt. Ma más a helyzet. A klinikától való félelem lényegesen csökkent. Sok asszony szabadulni akar minden egyéni felelősségtől és meg van győződve arról, hogy a klinika biztosítja leginkább a szülés zavartalan lefolyását. E »modern« felfogással szemben épp oly kevéssé lehet kifogásunk, mint az »ódivatú« ragaszkodással szemben, hogy a normális szülés magánházban folyjon le. Annak az asszonynak, aki szeretettel, szakszerűen és körültekintéssel beszerez és előkészít mindent, ami a szüléshez szükséges, és aki nem lakik oly szűkösen, hogy nehéz óráiban ne találna házában nyugodalmas helyet, másrészt nem lakik oly távol, hogy emiatt esetleg segítség nélkül maradna, annak nincs szüksége klinikára, ha rendelkezésre áll egy derék orvos és egy jó bába. Tudatosan túloz, aki az ellenkezőjét állítja” (Stoeckel, 1930, idézi Vincze és LipiennéKrémer, 2016).

A leírásban megjelenő kételyeket, javaslatokat azonban elnyomták a kor határozott politikai céljai, így a 20. század második felében a szülész-nőgyógyász szakorvos által vezetetett kórházi szülés vált általánossá, míg a bába által kísért otthonszülés egyre inkább visszaszorult (Novák, 2015; Varró, 2015). 1970-re a kormánynak sikerült elérnie, hogy a szülések közel 100%-a intézetben történjen, míg 1980-ra az intézeten kívüli minimális szülések állami támogatottsága teljesen megszűnt (Novák, 2015). A bábák eközben a kórházi környezetbe kerültek, és szülésznőként a szakorvosok alárendelt segítőivé, támogatóivá váltak (Buda, 1996).

Ma már szerencsére árnyaltabb a helyzet, melyről egy következő blogbejegyzésben írok.