Pszichoszomatikus zavarom van? Szomatizálok?

Tehát a kifejezés kettőssége ellenére e szemléletmód nem bontja fel az embert testre és lélekre, célja egységében érteni meg az embert. A így a pszichszomatika nem feltételezi, hogy adott testi tünet kizárólag egy meghatározott lelki konfliktusra lenne visszavezethető, hanem nem tagadja el a lelki és társadalmi tényezők szerepét a betegség kialakulásában, fennmaradásában. Az e tényezőket komolyabban hangsúlyozó pszichoszomatikus modellek az egészség és betegség létrejöttében ezért igen összetett, sok tényező körkörös kölcsönhatásában építkező folyamatokban gondolkoznak. A pszichoszomatikus orvoslás pedig egy erre a szemléletmódra építő alkalmazott tudományterület, amely multikauzális oksági viszonyokat feltételez a betegségek mögött; és ebben a biológiai, lelki, viselkedéses és rendszerszintű elemeket is magában foglaló térben érti meg és gyógyítja a beteget, nem csupán a betegséget.

Pszichoszomatikus jelenségek

A lelki tényezők involváltsága ez egyes pszichoszomatikus betegségekben nem egységes, így szűkebb értelemben beszélhetünk olyan betegségekről, amelyekben az organikus változásokat sok esetben a személy pszichés állapota, konfliktusai dominálják. Szélesebb értelemben ilyen lehet szinte minden olyan eset, amelyben a testi panaszoknak nem mutatható ki organikus háttere. Ugyanakkor a pszichoszomatikus betegség nem egyenlő csupán az organikus deficit nélküli testi panasszal. Ezt tükrözi a pszichszomatikus betegségek három fő csoportra osztása is:

1. A konverziós tünetek esetén egy konkrét pszichés konfliktus szomatikus válaszba fordul át. Ennek híres példája az első világháborúban leírt „háborús neurózis”, amelyben a másnap frontra induló katonák lába lebénult. A tábori orvosok szimulációra gondolva éjjel tűvel bökdösték meg az érintett katonák lábát, ám az álmukban sem mozdult a fájdalomingerre; a fegyverletétel után azonban nyomban elmúlt lábbénulásuk. A konverziós esetekben a tünet metaforikus, szimbolikus jellegű, és erősen utal a mögötte húzódó konfliktusra.

2. A funkcionális szindrómák, más néven „szervneurózisok” esetén szintén nincs organikus sérülés vagy szervi eltérés, azonban a szervek, szervrendszerek funkcionálása zavart szenved, változatos tüneteket eredményezve. Ezekben az esetekben a tüneteknek nincs sajátos, szimbolikus jelentése, csupán a megzavart testi funkciók következményei. Ilyen például a társadalom 9-23%-át érintő irritábilis bél szindróma (IBS), amelyben a betegek puffadást, székrekedést, hasmenést és más szenvedést okozó béltüneteket élnek meg organikus háttér nélkül; bár az emésztés, bélmotilitás, és a tünetpercepció eltérő lehet az átlagnépességtől. Ma már tudjuk, hogy az IBS tünetek a perfekcionizmus (tökéletességre törekvés), teljesítménykudarc és szorongás mértékében súlyosbodnak.

3. A pszichoszomatózisok kialakulásában és fennmaradásában konfliktusos esemény is mutatkozik, de jól körülírt szervi vagy szöveti eltéréseket is tapasztalunk. Ilyen betegségek például a „pszichoszomatika atyjaként” is emlegetett Franz Alexander által leírt hét fő psziszoszomatikus betegség, az asthma bronchiale, ulcus duodeni, rheumatoid arthritis, colitis ulcerosa, neurodermatitis, hyperthyreosis, hypertonia essentialis.

Már az ötvenes években hangsúlyozták, hogy élethelyzeteink szervesen kapcsolódnak testi változásainkhoz; a megélt pedig nem csupán biológiai vagy fizikai eredetű, hanem múltbéli veszélyek emlékéből, kudarcokból, frusztrációkból is fakadhat – amely ismételt reakciókra készteti szervezetünket. Selye János gondolata szerint minden betegség két fő összetevője a specifikus betegségre jellemző tünetcsoport, és a test integritásának megvédésére létrejövő általános válasz.  Már korán felfedezték az immunkondicionálás jelenségét. Egy ismert kísérlet szerint hisztamin és antigén bevitellel asztmarohamot tudtak indokolni tengerimalacoknak, később az egyszerű kondicionálás alapján hangingerrel is. Néhány asztmás gyermeknek ugyanígy anyjuk hangjának lejátszása is indukálhatja a rohamot.

A pszichodinamikus elméletek szerint a szomatikus tünetek mögött pszichikus erők dinamikáját és tudattalan konfliktusokat feltételeztek. A konverzió mechanizmusa és a betegségszimbolika itt kerültek először leírásra. A feldolgozatlan, elfojtott pszichés feszültség a hidraulikus elv alapján testi tünetek formájában jelentkezik. Természetesen a feszültség testi tünetekben való valamilyen mértékű manifesztálódása a mindennapi élet természetes velejárója, sőt az egészség feltétele. Alexander cirkuláris modellje szerint minden egészséges és kóros humán funkció pszichoszomatikus, mivel az emóciók mindig együttjárnak egy rájuk jellemző akciós mintázattal, amely az autonóm idegrendszer egy részén, és egy általa innervált szervben fejeződnek ki.  A specifikus érzelmek specifikus vegetatív reakciók kíséretében jelennek meg – ha az érzelem gyakori, természetesen a vegetatív reakció is az. Így a 60-as években leírt elmélete alapján nyíltan ki nem fejezett, elfojtott érzelmek krónikus feszültséghez vezetnek, így a vegetatív innervációt fokozzák. Ez vezet később funkciózavarhoz, amely – különösen a személyre jellemző sérülékenyebb szervek esetén – akár szöveti változást is eredményezhet. Ilyen kulcsfontosságú lelki élmények például Alexander szerint a dependencia, a valakihez tartozás, valahova támaszkodás, megbékélés, illetve az agresszió, harag, indulatok megfelelő formában való kiélésének lehetősége. Ezek az elméletek az új kutatások fényében természetesen árnyalódtak, relativizálódtak.

Rendszerszemlélet a pszichoszomatikus zavarokban

Rendkívül fontos úgy a pszichoszomatikus zavarokat, mint a szomatizáció jelenségét rendszerszemléletben értelmezni, nem feledkezve az állapot hozta társas változásokról, valamint az elsődleges és másodlagos betegségelőnyről. Klasszikus, pszichodinamikus értelemben elsődleges betegségelőnynek számít, hogy a testi változás lehetővé teszi, hogy az illetőnek ne kelljen szembesülnie a fenyegető pszichés tartalommal. Például anorexia nervosa esetén a kóros soványság és az eredeti családban ragadás elrejtheti a felnőtt nővé válástól és a terhességtől való tudattalan félelmet, betegségelőnyt biztosítva. Freud híres Anna O. esetében az édesapját ápoló fiatal hölgy bénulása lehetővé tette, hogy apját ne ápolja többé, ugyanakkor ne kelljen a nemet mondás miatti bűntudattal szembesülnie. A másodlagos betegségelőnyt mindenki jól ismerheti gyermekkorából, mikor a láz révén otthon maradhatott az ágyában játékaival, finom ételeket és nyugalmat kapott, élvezhette családtagjai aggódását és szülei figyelmét. A betegség tehát szinte minden esetben egy saját rendszert épít ki magának, amelynek jóindulatú vagy káros visszacsatolásai egyaránt fennmaradhatnak a betegségállapot fennmaradásához.

Klasszikus példával a lefekvéskor hasfájásos tüneteket mutató feleség, vagy a rohamban rátörő fáradságra panaszkodó férj megkapja a lehetőséget, hogy összegubózzon, mivel beteg, párja gyámolítsa, legalábbis ne haragudhasson rá, így konfliktusmentesen elkerülje annak lehetőségét, hogy a szexualitással, intimitással kapcsolatos félelmeik, frusztrációik késő este napirendre kerüljenek. A szenvedést okozó tünet tehát rendszerszemléletben homeosztatikus funkciót lát el, amely komoly felelősséget tesz a családtagok és az ellátórendszer kezébe egyaránt. Az orvos figyelme, szakértelme, megnyugtatása ugyanilyen pozitív visszacsatolás – sarkalatosan fogalmazva egyes esetekben betegségelőnyt biztosítva. Ezért is tűnhet elutasítónak, meg nem értőnek a szomatizáló beteg állapotát pszichoszomatikus tünetnek konceptualizáló orvos. Tehát a betegség olykor előnyökkel is bír a személy vagy a rendszer számára, de a legártalmatlanabb esetekben is interperszonális hatása, kommunikációs jelentősége lehet - különösképp így van ez a szomatizáció esetén.

Milyen a szomatizáció?

A szomatizáció a személy tendenciája érzelmi történéseinek vagy lelki tartalmainak testi állapotok, így funkcionális változások formájában való átélésére, társas kommunikálására. Ilyen szempontból a szomatizáció részben személyes és társas problémák közlése testi tünetek, betegségtulajdonítás, segítségkérés formájában – visszaigazoló vizsgálati eredmények hiányában is. Izgalmas dinamikus elgondolás volt a pszichoszomatikus válaszkészség leírása: eszerint a pszichoszomatikus tünetképzésre hajlamos személyek én-határai sérültek, az ént nehezen különítik el a nem-éntől. Sokszor zsigeri, testi-lelki folyamataikra koncentrálnak a környezet észlelésével és a racionális feldolgozással szemben. Korai megfigyelések szerint jellemzőek náluk a kommunikációs problémák.

Bármely egyént szomatizációra hajlamosíthat a genetikusan fokozott hajlam a szorongása, az emelkedett vegetatív válaszkészség, a szervi sérülékenység, a fokozott önmegfigyelés, zsigeri ingerekre koncentrálás, a katasztrofizáló, legrosszabbat feltételező gondolkodásmód, a magyarázatkeresés iránti nyomás. Közrejátszhat a bizonytalan kötődés, konfliktusos családi miliő, korai testi betegség, a trauma, a szexuális vagy fizikai abúzus (amely pszichiszomatikus zavarokban 30% gyakoriságú!), a társas elszigetelődés, valamint az érzelmeit nehezen megélő és kifejező, introvertált, lazításra képtelen, teljesítmény orientált, személyiség, a jelenlegi szomatikus státus, medikalizált környezet és gondolkodásmód. A pszichoszomatikus betegség kiváltó tényezői lehetnek az életnehézségek, akut problémák, így a kapcsolati konfliktusok, munkanélküliség, veszteségek, valamint a krónikusan elhúzódó mikrostresszorok. Sajnos a betegekre jellemző fokozott önmegfigyelés, szorongás, csökkent aktivitás, rendszerszintű visszacsatolások képesek fenntartani a pszichoszomatikus tüneteket és a betegségtudatot. A tünetekre szűkült létmód, és a kapcsolódó képzetek nehezen megingathatók, hiszen - ismert tény, hogy hipochondriában is - a beteg észleli a tünetet, csak félreértelmezi azt kóros jelentést adva neki, ami negatív kaszkádot indít el.

Ezt a lépcsőzetesen felépülő folyamatot nevezzük a szomatizáció önrontó körének, amelyet Kirmayer és Young írtak le: Ennek első lépése az emelkedett érzelmi aktivizáltság, kóros stressz hátterén. A személy figyelmét testi történéseire irányítja.  Az észlelt jelenséget kórosnak minősíti. Ettől megijed, az izomtenzió az adott területen erősödik, még jobban odafigyel. Ezért a tünetek élménye felerősödik. A személy tüneti viselkedés beépül a tágabb társas történésekbe. Végül a személy elfogadja a betegszerepet, amely tematizálja életműködését.

Érdemes mindezek fényében megfigelni, hogyan alakítja a mindennapi stressz, kapcsolati és személyes konfliktusaink testi válaszainkat, és, hogy egyes tünetekre hogyan reagál környezetünk, hogyan erősödnek vagy múlnak el azok - hogy egészségünket jobban a kezünkbe vehessük.