Inkább ez jöjjön ki, mint a mentő! – 2. rész

Az előző részben arról írtam, mit kezdhetünk a dühünkkel utólag: akkor, ha az adott helyzetben nem volt lehetőségünk azt megélni. 

 

Ebben a részben – a teljesség igénye nélkül – azt szeretném bemutatni, mi történik, ha ezt nem tesszük meg. Röviden: magunk ellen fordítjuk. 

 

Ha dühös vagyok az anyámra/a páromra/a főnökömre, és nem kezdek vele semmit, csak lenyomom magamban, és tagadásba menekülök, attól még ez a düh nem fog elpárologni. Bennem marad, és valahogyan utat tör magának. Több kardiológiai betegeket vizsgáló kutatás is rámutatott az összefüggésre az elfojtott düh, valamint a szív-és érrendszeri betegségek között. De nem kell egyből a legrosszabbra gondolni: lehet, hogy az elfojtott dühöm csupán egy "jó kis" fejfájás vagy más egészségügyi probléma formájában köszön majd vissza. Az is lehet, hogy tehetetlenségemben elkezdem magamat bántani: például a serdülő kori falcolások mögött általában nem az áll, hogy a serdülő valójában önmagára lenne dühös...

Aztán ott van még az önsorsrontás, amikor újra és újra "kigáncsolom magam", és önmagamat a célom elérésében módszeresen akadályozom. Vagy az önsorsrontás kistestvére, a halogatás. Ezek közben mindig érdemes feltenni magamnak a kérdést: most akkor én kit is akarok valójában büntetni? Kire vagyok valójában dühös? És főleg: mi mást kezdhetnék ezzel a dühvel...?

 

www.pszichologiai-tanacsadas.hu