A kérdés
Tisztelt Pszichológus! 26 éves fiatal nő vagyok számos frusztrációval. Úgy érzem nem vagyok képes magamról reális képet alkotni, 6 éve 300 km-re élek a szülővárosomtól, de rendszeresen hazajárok. Ez idő alatt méginkább befordultam, nem szeretek, nem tudok hosszasan beszélgetni ismerősökkel, idegenekkel, rokonokkal, kivéve a hozzám legközelebb állókkal, azon belül is csak a testvéreimmel és a párommal, a barátnőimmel. Társaságban egyre inkább a háttérbe szorulok, míg korábban szerettem is a baráti összejöveteleket alkalmanként. Sokszor nem tudom a gondolataimat szavakkal kifejezni. Miután felismertem a szüleim nárcizmusra való hajlamát, nekik tulajdonítom a frusztrációimat. Az ő gondolkodásuk, életvitelük az enyémmel nem azonos. Édesanyámmal a kapcsolatom elveszett, nincs kapcsolódási pont már, miután nem tud "parancsolni".Édesapám alkoholproblémával él, nem keres bennünket, csak akkor beszélünk 2 szót ha hazamegyünk. Útmutatást várnánk tőlük gyerekeikként, de ez fordítva működik.A pszichológus válasza
Kedves kérdező!
Kedves Kérdező! A leírtakra reagálva levelét két részre osztanám. Az első részben arról ír, hogy úgy érzi, megváltozott a távolabbi ismerősökkel, rokonokkal való kapcsolata. Azonban az nagyon fontos, hogy a testvérével, párjával és barátaival tud elmélyülten társalogni. A legtöbb ember szintén hasonlóan van más, távolabbi emberekkel, hiszen kevés szabadidőnket rendszerint a legközelebbi szeretteinkkel szeretnénk eltölteni. Tehát arra kellene megtalálni a választ, Önt miért zavarja a más, Önhöz távolabb álló emberekkel való távolságtartása? Miért szeretne mindenkivel, vagy a legtöbb emberrel mélyebb beszélgetéseket folytatni? Ez az elvárás az önmaga elvárása, vagy esetleg mástól származik? A személyiség az életkorral is változik némileg, az extravertáltak idővel ambivertálttá válhatnak, vagyis olyanná, aki időnként szereti a társaságot, máskor meg szeret elvonulni a világ elől a gondolataival. Ez egy természetes jelenség az életkor előre haladtával. Levelének második részében a szüleiről való érzelmi leválásról ír. Amikor egy fiatal felnőtt elköltözik a szüleitől, a fizikai távolság és a napi kontaktus hiánya lehetővé teszi, hogy jobban rálásson szülei tulajdonságaira, beleértve a hibáikat is. Ilyenkor akarva akaratlanul is rájöhetünk, mit hibázhattak el szüleink a nevelésünk, gyermekkorunk során és dühöt élhetünk meg. Ez a düh azzal oldható fel leginkább, ha sikerül megértenünk, hogy a szüleink is emberek, akik hibáznak. Ha sikerül azt is megérteni, hogy ők miért lettek olyanok, amilyenek, honnan kapták a szülői mintát. Valószínűleg az ő életükben, gyermekkorukban is voltak nehéz pillanatok, esetleg az ő kapcsolatuk is konfliktusos, ambivalens volt szüleikkel. Ez a folyamat segít empátiát megélni a szüleinkkel szemben, ami feloldja a harag érzését, hiszen akivel együtt érzünk, arra nem lehetünk mérgesek is egyidőben. Egy szakember is segíthet ennek a felderítésében, de önmaga is elindíthatja ezt az önreflektív folyamatot, ha megválaszol néhány kérdést. Pl. Milyen gyermekkora volt a szüleimnek? Milyen volt a kapcsolatuk a szüleikkel? Vajon honnan kaphatták a szülői viselkedési mintáikat? Érdemes talán ezeket a szüleitől is megkérdeznie, ha nem rendelkezik elég információval a kérdések megválaszolásához. Remélem, tudtam segíteni, gondolatot ébreszteni Önben. Minden jót kívánok, Dr. Tanyi Zsuzsanna, kl. szakpszichológusKiemelt szakemberek a témában
-
Szalkai Réka
Pszichológus
-
-
-
-
-
Dengyel Kinga
Klinikai szakpszichológus, Környezetvédelmi szakpszichológus
-
Kiss-Tóth Petra
Pszichológus, Szervezet és vezetőfejlesztő és munkapszichológia szakpszichológus
Budapest és Pomáz
-
-
-
-
-
-
