„Engem soha nem dicsértek meg gyerekkoromban!”

Minap az egyik barátnőm meglátogatott bennünket. Beszélgettünk erről-arról, majd mivel jócskán belenyúlt a beszélgetésünk a délutánba, ezért felajánlottam a barátnőmnek, hogy kísérjen el engem a bölcsődébe a gyerekeinkért. Amikor kihoztuk a bölcsődéből a kicsiket, beültettük az autó hátsó ülésére a biztonsági gyerekülésbe őket. A nagyobb fiam mindeközben ügyesen bekapcsolta a biztonsági övet, amin meg is lepődtem, mert eddig nem járt ezzel sikerrel. Úgy megörültem, hogy hangosan gratuláltam neki, s kifejeztem, mennyire örülök és mennyire büszke vagyok rá, hogy már erre is képes. Majd mikor már mindenki az autóba visszaült, én is beültem a vezető ülésbe,  egyszer csak látom ám, hogy a barátnőm szeméből potyognak a könnyek. Sírt. Kérdeztem megdöbbenve, hogy hát mi történhetett vele. Erre ő azt válaszolta, hogy milyen jó érzés volt neki hallani, hogy én megdicsértem a kicsiket, de fura is neki ez egyben, hiszen őt rendkívül ritkán dicsérték meg a szülei. Elmesélte, hogy gyakran kapott szidást, helytelenítést gyerekként, viszont igen fukarul bántak a szülei a dicséretekkel.

Ezután elmentünk bevásárolni a TESCO-ba együtt. A mi városunkban a TESCO mellett van az OBI áruház is, ahol olyan bevásárlókocsik is vannak szolgálatban, ami félig-meddig kisautóvá vannak alakítva. Amíg a szülők vásárolnak, addig a bölcsődés-óvodás korú gyerekek játéknak foghatják fel a bevásárlás alatti időszakot. No a gyerekeim már messziről látták az útirányt, s hangosan irányítottak minket az OBI parkolója felé. Erre nehéz lett volna nemet mondanom, így megkértem a barátnőmet, tartson velünk, s mindketten fogjunk egy gyermekautós bevásárlókocsit, amibe egy-egy gyermeket ültetve tologassuk őket körbe-körbe az autóparkolóban. Persze a gyerekeim ezt kifejezetten élvezték, lelkesen dudáltak, kiabáltak, mosolyogtak és mutogatták az irányt, miközben mi is jót szórakoztunk a barátnőmmel az ő boldogságukon. Amikor befejeztük a közös játékot, a barátnőm viccesen, mégis szomorúan jegyezte meg, hogy a nővérének is efféle korú gyerekei vannak, mint az enyémek, de aligha engedné meg a kicsiknek, hogy „az legyen, amit ők akarnak” egy bevásárlásnál például. Sőt rendre beleáll velük a vitába, s fennhangon kijelenti, hogy „nem az lesz, amit te akarsz”, Mintha csak anyámat hallanám…”.

Elgondolkodató volt ez a délután számomra. Vajon miért dicsérünk felnőttként ritkán? Nem csak a saját családtagjainkat, de az ismerőseinket is ritkán dicsérjük. Ritkán említjük meg nekik, hogy egyébként az, amit tesznek, helyes vagy dicséretes, ha valóban az. Fukarkodunk a jó dolgok megemlítésével. Természetesnek vesszük a jót, miközben a rossz eseményeket erősen keretezzük a negatív érzelmeinkkel. Sok esetben akár indulatosan is képesek vagyunk visszatükrözni a másik embernek, vagy gyermekeknek a hibáit, nem gondolva arra, hogy mind a negatív, mind a pozitív dolgok említése képesek felszínes vagy mély hatást gyakorolni a velünk szemben állókra. A fenti élmény megjelenése a barátnőmben annyira éles és erős volt, hogy sírásban tört ki. Ez a gyerekkori élménye még felnőtt korában is erősen élt benne, s meghatározta az énképét. Sőt, még a nővére gyermeknevelési módszereire is rányomta a bélyegét az a fajta rideg szülői nevelési elv, amiben ketten részesültek gyerekként.

Emiatt is fontos, hogy vigyünk az életünkbe több dicséretet, pozitív visszajelzést, örömteli reakciókat a gyermekek felé, próbáljuk ezzel nevelni a gyermekeinket, mivel sokkal hatékonyabb a pozitív visszajelzéssel való kondicionálás, mint a negatív, büntető, és ezzel elkerülhetjük, de legalábbis mérsékelhetjük a károkozást a gyermekpszichében.

Irodalom:

http://phoenix.szarvas.hu/varos/csaladi_elet/dicseret.html, (letöltve: 2019-09-26)