A kérdés
Tisztelt Pszichológus! 28 éves vagyok, és önkéntesmunka-függő. Csak akkor érzem embernek magam, ha önkéntesmunkákat végezhetek, különben egy senkinek érzem magam. Ezzel alapból nem lenne probléma, több civil szervezetnek is "dolgozom" (persze ingyen). Ezeken a helyeken jól érzem magam, úgy érzem, van értelme ott lenni. Párkapcsolatom nincs, barátaim sem nagyon, így az önkéntesség valószínűleg ezt is pótolja. Mellette egy kisboltban dolgozom félállásban, annyi pénzért, hogy az egyszobás albérletem alig bírom fenntartani abból. Viszont ezt a munkát utálom. Ráadásul elég gyakran váltogatom a munkahelyeim is, félek mindentől, ami hosszútávú elköteleződést kíván. Mit kezdjek így az életemmel? Lassan ár az albérletemből is kiraknak, mert nem tudok fizetni, ennél olcsóbb albérletet meg sehol nem találok. Üdvözlettel: GrétaA pszichológus válasza
Kedves kérdező!
Kedves Gréta! Ha legszívesebben önkéntes munkát végez, az például azt jelzi, hogy önzetlen, segítőkész, és fontosnak tartja a nemes célokat. Fontos persze ügyelni arra, hogy ne essen át a ló túloldalára, vagyis a mindennapi élete, munkája, pénzkeresete, kapcsolatai rendben legyenek. Most úgy fest, lassan már Ön szorul majd más önkéntesek segítségére. Nagy kérdés hogy az önkéntes munkában mit érez elsősorban vonzónak: a társadalmi hasznosságot, vagy a pénz hiányát. Ha az utóbbit, akkor mindenképp érdemes átgondolni, mi áll ennek hátterében, esetleg szakember segítségével. Vannak ingyenes, vagy minimális térítés fejében végzett terápiák, hiszen mostanában az Ön számára a pénz szűk keresztmetszet. Ha az előbbit, akkor a megoldás valami olyasmi lehet, hogy az eddig önkéntesként végzett munkát próbálja pénzkereseti forrássá alakítani. A nonprofit szervezeteknél is vannak olyan emberek, akik fizetésért dolgoznak. Lehet, hogy ehhez új készségeket, új ismereteket kell majd elsajátítania, de feltehetőleg segítséget is kap majd hozzá. Ez egyszersmind lehetőséget teremt arra is, hogy új emberekkel ismerkedjen meg, új kapcsolatokat alakítson ki. Nem állítom, hogy minden ilyen egyszerű, ahogy leírom, sajnos, a civil szervezetek többsége nem bővelkedik forrásokban, ami elég nagy szégyen a társadalomra nézve, ez pedig erősem behatárolja a lehetőségeket. Csak azt tudom mondani, hogy próbálkozni kell, minden lehetséges alkalommal, feltenni a kérdést, van-e állás, akár részmunkaidőben is. Előbb-utóbb jó eséllyel összejön valami, Ami a hosszú távú elköteleződést illeti, nem igazán értem a kérdést. Hiszen a karitatív munkák végzése is lehet hosszú távú elköteleződés, természetesen jobb lenne, ha fizetnének érte. Ezt kellene elérni. Üdvözlettel: Thiery Henriette