Hogyan kezelhetném a kislányommal szembeni agressziómat?

A kérdés

Két kislányom van, az egyik három éves, a másik 8 hónapos. Egyáltalán nincs okom panaszra velük kapcsolatban, áldott jó baba (volt) mindkettő, hamar átaludták az éjszakát, és egyébként is könnyen kezelhető gyerekek. Mindent összevetve úgy érzem, hogy nem nehezedik rám extrém teher (a nagyobbikkal persze nem mindig könnyű, de ez is életkori sajátosságnak tűnik (+ a kistesó). Szerintem elég jó nálunk a légkör, kiegyensúlyozott, harmonikus családnak tartom magunkat. Segítségünk is van – az én szüleimre szinte bármikor számíthatunk, és a férjemmel kettesben is ki tudunk időnként kapcsolódni. Idáig még arra is jutott időm, hogy magammal, a saját munkámmal is foglalkozzam egy kicsit, nem sokat, de más anyukához képest... Nem tartom könnyűnek az életem, szeretnék sok szerepnek megfelelni, amibe könnyű belefáradni a hétköznapokban, de nem vagyok boldogtalan és nem cserélném el az életem. Ami viszont extranehéz: a férjemnek olyan munkája van, ami miatt évente kétszer-háromszor hosszabb időre, átlagosan két hónapra elutazik. (Viszont ha meg épp nincs külföldön, akkor itthon dolgozik, és ez nagy áldás.) Abban is szerencsések voltunk, hogy a kicsi születése óta most kellett elmennie először. És ő óriási segítség, tényleg lehet rá számítani (ha itthon van), elég messze vagyunk az átlagos családmodelltől… A problémám pedig a következő: agresszív vagyok a nagyobbik lányommal. Napjában egyszer-kétszer biztosan kiabálok vele, ami már önmagában megdöbbentett és meglepett, de ez még semmi, hiszen – úristen, ezt nagyon fáj leírni – meg is ütöm. Elkap a düh, és megrángatom, vagy meglököm vagy belecsípek, vagy ma például direkt ráléptem a lábára. Egyszer már pofon is vágtam. Nem tudok magamon uralkodni. És ezek a rettenetes dolgok nem feltétlen a legnehezebb helyzetekben jönnek elő, vagy nem pont akkor, amikor nagyon fáradt vagyok. Azzal sem függ feltétlenül össze, hogy itthon van-e férjem, előfordult már olyankor is, amikor ő a szomszéd szobában volt, bár tény, hogy gyakrabban történik meg, ha külföldön dolgozik. Mint például most is … Nehéz időszak van mögöttünk, de azt hittem, már kipihentem (sikerült kicsit elszabadulnom), kezdtem bizakodni és nagyon jól esett, hogy minden visszatért a normál kerékvágásba, és akkor csatt… Az elmúlt egy hétben kb. háromszor is megtörtént. (Nem szokott ilyen sűrűn, a legrosszabb esetben hetente, de van, hogy havonta-kéthavonta egyszer.) Honnan jöhet ez belőlem? A szüleim nem vertek, a közösségekbe, ahova jártam, ott előfordult. (A többiekhez képest kicsi és vékony voltam, és kedvenc céltábla.) De most egyelőre nincs időm ezzel mélyebben foglalkozni, magamban kutakodni, a részletekbe belemenni, nekem most valami olyan stratégiára van szükségem, ami ezen az akut problémán segít – hiszen a kislányomról van szó! Én nem akarom ezt csinálni, de nem tudom, hogy állíthatom meg, teljesen el vagyok keseredve és félek magamtól. Meg lehet tanulni ezt kordában tartani? Odáig sosem jutok el, hogy tízig számoljak. (Illetve ez így nem igaz. Van, hogy eljutok, és akkor rendben is van minden, de van, hogy nem. És ez a nagy baj.) Mit tehetek MOST? Válaszát előre is köszönöm,