Depresszió és önmarcangolás

A kérdés

Depressziós vagyok. Nem tudom, hogyan tovább, merre menjek, mit kezdjek az életemmel. Csak a Valeriana relax szedése miatt érzem egy-egy nap, hogy rendben vagyok, de amikor néha kihagyom, és egy vagy több nap nem szedem, rám tör a depresszió, kerülget a sírógörcs, ráz a sírás, és nem látom értelmét az életemnek. Olyankor megfordul a fejemben, hogy kárt teszek magamban, de még nem tettem kárt. Most tiszta (valerianas) fejjel úgy gondolom, nem is fogok. Félek a depressziótól. Hogy mi is váltotta ki? 24 éves lány vagyok. Tökéletes családi háttérrel rendelkezem, szerető, imádnivaló szüleim vannak. Talán az is baj, hogy burokban nőttem fel. 5 éve költöztem el (lassan 6) otthonról, 18 évesen egy megyeszékhelyünkről a fővárosba, s összeköltöztem az akkori párommal. Eleinte minden fantasztikus volt, de azt hiszem, túl hamar köteleztem el magam valaki mellett, ráadásul ő sokkal idősebb nálam. Most már úgy gondolom, hogy nincsen együtt jövőnk. Szeretem őt, de már nem szerelemmel. Jó barátom, sok mindent meg tudok vele beszélni. De bizonyos dolgokon képtelen változtatni. Nem vállal „rendes” állást, csak színészkedik, de ebből mostanában inkább elmegy a pénz, sem mint jön, bár tudom, egy vállalkozás ilyen, én mégis azt gondolom, hogy csak elviszi a pénzt, és nem fog megtérülni. Ő máshogy gondolja. Ez a közös nevező nincs meg, ami most már kezdett számomra rendkívül fontossá válni. A biztos háttér, hogy neki is legyen egy komoly munkája, hogy megbízhassak benne, hogy ne kelljen nélkülöznünk, hogy ne érezzem úgy, hogy azért dolgozom, hogy ő a hobbijának élhessen. De nem is csak ez az igazi probléma. A probléma az, hogy szerelmes vagyok valaki másba. Nem tudom, más érezte –e már valaha ezt a regénybe illő érzést, vagy csak én vagyok ilyen reménytelenül szerelmes típus. Talán senki nem hiszi el, ha azt mondom, hogy első látásra, pontosabban első érintésre történt… Amikor erre a munkahelyre kerültem, másfél évvel ezelőtt. Pontosan emlékszem arra a pillanatra. Csak hozzáért a kisujjam, ahogy töltött nekem egy pohár kólát, és beleszerettem. Napról napra erősebb lett az érzés, és már nem tudtam kiverni a fejemből. Lassan minden körülötte forgott. Már másfél éve szeretem. Gondolni sem tudtam másra, és gyakran most sem. Csak őrá, csak ő van a középpontban, csak rá gondolok… Egy évig titokban tartottam magamban, úgy dolgoztam vele végig annyi időt, hogy úgy láttam közben, ő is érez irántam valamit. Az illető férfi a jelenlegi párommal ellentétben csak 6 évvel idősebb, így ideális lenne számomra. Nem ostorozom magam azért, amiért beleszerettem, mert a szerelemről nem tehetünk. Rendszerető, megbízható. A párom rendetlen, nagyon, és gyakran vitatkozunk emiatt. Egyedül érzem magam családfenntartónak, nekem mindig erősnek kell lennem, különben elnyomna az élet. De szeretnék egyszer gyenge nő lenni, aki egy erős férfi oldalán elengedheti magát… Két hónappal ezelőtt kaptam egy másik álláslehetőséget. Másnap reggel elhatároztam, hogy színt vallok a kollégámnak (aki egy szinttel felettem áll, mégsem kifejezettem a főnököm). Úgy gondoltam, hogyha ő is viszonozza, amit érzek, különköltözöm a jelenlegi páromtól, kibérelek egy szobát és megpróbálom vele. Úgy éreztem, ő is hasonlóképpen érez irántam, hogy beleunt a 13 éves kapcsolatába. Rengeteget flörtölt velem, megfogta egyszer a kezemet, a derekamat rendszeresen, flörtölős viccekkel poénkodtunk, néha a tekintetében is láttam valamit. Úgy éreztem, vonzódik hozzám. Amikor hebegve-habogva elmondtam neki, hogy mit érzek iránta az épület előtt, mondta, hogy ezt mindenki látja rajtam, és már ő is régen tudja. De nem érez irántam semmit. Keserű mosollyal mondta, hogy én túl ideges, túl hebrencs és túl vékony vagyok neki. Összetört a szívem. Eleinte nem fájt. Könnyen viseltem… De így két hónap után utólag kezd kijönni a hatása. Aznap este egy közös munkahelyi sörözés alkalmával azt mondta, hogy nem érzi úgy, hogy a jelenlegi partnere lenne a nagy Ő, hogy csak azért van vele, mert nem szeretne egyedül lenni. De ha ez így lenne, akkor velem igazán lehetett volna. Szinte már a függője lettem, minden reggel és este lefekvés előtt és felkelés után rá gondoltam, róla álmodtam, annyira szerettem, hogy bármit megtettem volna érte. Miután elutasított, utána napokig kerültem, nem néztem a szemébe, mert kínos volt. Most már jobb a helyzet, tulajdonképpen olyan, mint előtte volt. De pár hétig semmibe néztem, megpróbáltam felhívni a saját figyelmemet az ő hiányosságaira, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem egy helyes férfi, míg én szép fiatal nő vagyok. Egy ideig ment is így… A páromnak elmondtam a dolgot, de hát amúgy is érezte. Ő is beleszeretett valakibe, de nem annyira intenzíven, mint én. Megbeszéltük. De ez egy jó párkapcsolat, ahol ezt meg lehet beszélni, vagy ez már csak barátság? Jól esett vele megbeszélni ezt. Néha úgy érzem, jól vagyok vele, néha viszont menekülnék, amikor rendetlenségre jövök haza, amikor nem értünk egyet, amikor rájövök, hogy mennyire öreg hozzám, amikor logikusan belegondolok, hogyha szeretnék családot lassan, akkor nem ő a megfelelő, mert nem tudja biztosítani a kellő hátteret, így, hogy nem vállal munkát… Néha azon gondolkodom, hogy a másik férfi, akibe beleszerettem, hogy gondolkodhat. Tudom, hogy szeretne sok gyermeket, még sincs nekik. Lehet boldog egy párkapcsolat 13 év után? Mármint az övé… amikor megkérdeztem, feltételezve mondtam, hogy akkor ő most boldog a jelenlegi párjával… Csak azt mondta „megvagyunk”. Az embernek tényleg bele kell törődnie, hogy a „megvagyunk” egy idő után ideális párkapcsolat? A múltkor együtt kellett töltenünk munka miatt egy teljes napot, és az kiverte nálam a biztosítékot. Teljesen magam alá kerültem… Azóta nem bírok feltápászkodni. Előre féltem is attól a naptól, mert féltem, hogy ismét intenzívebbek lesznek iránta az érzéseim. Feszült voltam aznap, de az a nap egyszerre volt gyönyörű és borzalmas. Gyönyörű, hogy együtt tölthettük, és borzalmas, mint mikor az embernek megmutatják, hogy milyen is lehet az élete, és, hogy milyen nem lehet soha. Mert milyen is lenne vele lenni, vele élni, vele jönni-menni, az élete részévé válni, megtapasztalni egy napon át, milyen lenne ha… és közben tudni, hogy nem lehet úgy sohasem. Elkezdtem ostorozni magam. Miért nem kellek neki? Nem vagyok csúnya, vékony vagyok, nem tehetek róla, sosem tudtam hízni, nincs nagy mellem, erről sem tehetek, de hát ő sem egy adonisz, én pedig magas vagyok, karcsú, és a jelenlegi párja nincs ilyen szép. Ostorozom magam, amiért úgy érzem, talán én nem tudnám megadni neki azt, amire szüksége van, talán én nem tudnék úgy „gondoskodni róla”, úgy ellátni a női teendőket, talán nem tudnék olyan finomat főzni, mert nem szeretek főzni. Pedig rá főznék… Nem vagyok neki elég jó és ebbe kezdek belebetegedni. Nem tudom elfelejteni őt és nem tudom otthagyni a munkahelyet miatta. Képtelen vagyok rá, hogy távol legyek tőle, hogy felmondjak. Szeretném, ha viszonozná az érzelmeimet. De talán úgy sem lennék elég neki. Rendszerető, de maximalista, mindenből a tökéleteset szeretné. Továbbra is flörtöl velem sokat. Megfogja a derekam, megcsiklandoz, végigsimítja a karomat. Nem tudom, miért csinálja ezt velem, és csak keresem a válaszokat, magamtól kérdezem napról-napra. Élvezi, hogy játszadozhat? Nem ilyennek ismerem… Kedves akar lenni, nem akar megbántani? Élvezi a társaságom, de nem akar komolyabbat? Ő nem merne miattam lépni? Én nem vagyok elég jó neki, de más miatt lépne? Egyáltalán érez irántam bármit is? Nem látja, hogy nekem ez fáj? Nem tudom, mi tévő legyek… Néha úgy gondolom, el kell költöznöm a páromtól, kibérelni mondjuk, egy szobát. Néha megnyugtat ez a gondolat, de néha felkavar. Néha úgy érzem, mennem kell, jó lesz akkor majd, kijövök a pénzből, tudok ismerkedni más férfiakkal, talán akkor összejöhetne ez a másik kapcsolat is, hogy akkor talán mégis lehetne valami köztünk… Néha meg úgy érzem, gyenge vagyok, tehetetlen. Hogy nem tudom itt hagyni a páromat, hogy barátként sokat jelent nekem, hogy leéltem vele lassan 6 évet, hogy megértő, kedves, csak épp szétszórt és az életvitele más. De intelligens, és művelt, úriember. Ő az otthonom 6 éve és valahogyan őt is szeretem. Persze nem kérdés, hogy a másik férfiért elhagytam volna. De néha úgy érzem, képtelen lennék egyedül élni. Félek, hogy akkor még depressziósabb lennék, ahogy a jelenlegi párom is, ő is az most is, félek, hogy mi történne akkor. Nem akarok depressziós lenni. Néha mérges vagyok, egyedüllétre vágyom, amikor elképzelem, megint mekkora mínuszt fog termelni a hónapban megint… Néha pedig, ahogy elképzelem, hogy összeszedem a holmijaimat, hogy külön költözöm, hogy valami visszafordíthatatlanná válik, nem akarom. Arra is gondoltam, hogy visszaköltözöm a szüleimhez. De visszalépésnek érzem, ott talán munkát sem találnék, mert nagyon nehéz. Ugyanakkor biztonságban lennék, vigyáznának rám, szeretem őket, ott a régi barátnőm is… Csak őrlődöm, és csak álmodozom, hogy ezt vagy azt kéne tenni, de hónapok óta semmit sem teszek, mert egyik férfitől sem tudok elszakadni. Amikor nem szedem a gyógyszert, a munkahelyen is rám jön a sírás, és ki kell mennem a mosdóba. Már lassan a munka sem érdekel. Miért nem vagyok elég jó? Erősnek mutatom magam, néha már-már férfias vagyok, mert 5 éve csak így tudok talpon maradni. Talán ez riasztja bennem. Ha tudná, hogy valójában milyen sírós-gyenge vagyok, milyen érzelmes! Ideges? Igen, ideges típus. De ő mit érezhet? 13 év után nincs gyerekük, pedig szeretne. Abban a kapcsolatban már szerintem nem is lesz, ha eddig nem volt. Ebben a kapcsolatban sem lesz már, ha eddig nem volt. Most jól vagyok… Ma jól vagyok… De mi lesz holnap? Amikor egyedül vagyok hétvégén, amikor nincs a munka? Vagy amikor ketten vagyunk a párommal a semmiben, a semmittevésben? Miatta mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy elmenjünk szórakozni ide-oda. Nem engedhetem meg magamnak a pszichológust sem, pedig tudom, hogy szükségem lenne rá, amikor rám jön a zokogás a munkahelyen, az önmarcangolás, hogy miért vagyok kevés? Céltalan lettem. Nem hihetek már benne, hogy egyszer összejövünk. Nem jó a jelenlegi helyzet sem. Félek, hogy elhagyom a páromat, és sosem találok többé ilyen megértő férfit. Félek, hogy egyedül öregszem meg. Sosem éltem még egyedül. Félek egyedül élni. Félek, hogyha bajom lesz, kihez fogok fordulni? Félek, hogy ha egyszer meghalnak a szüleim, hogyan fogok talpon maradni? Félek, mert gyenge vagyok, és félek az öregségtől, a betegségektől. Félek saját magamtól, hogy amikor a rosszabb állapotomba kerülök megint, mi lesz? Egyáltalán nincs helyes döntés… Semmi értelme az egésznek. Félek, hogy eltelnek a hasznos fiatal éveim, és a végén arra ébredek, hogy hány évet pocsékoltam el… Még mindig keresem önmagam, pedig a kamaszkornak vége. Nőiesen öltözöm, hogy felfigyeljen rám. Máskor dacosan bakancsot veszek, és farmert, férfiinget, mert az esik jól, és miatta nem változom meg. de mégis megváltoznék. Remélem, nem a skizofrénia tüneteit produkálom, bár néha úgy érzem... Mert néha nő lennék egy férfi mellett, de újabban arra is gondoltam már, hogy maradnék a férfiinges lány, aki egy egy másik kedves lányt talál magának. Aki főzne rám, aki kedves lenne, aki gondoskodna rólam, aki takarít. Nem szeretem a sztereotípiákat, talán ezért van? Kamaszkoromban nem tűnt fel kifejezetten, hogy biszexuális lennék. Talán csak kényelmes lenne, ha nem kellene megfelelnem a férfiaknak, alávetnem magam, főznöm, mosnom, takarítanom, mert szeretném, ha minden fifti-fifti működne. Tehát már azt sem tudom, hogy milyen beállítottságú vagyok, hogy mit akarok az életben, hogy mi értelme......