És mi legyen az elkövetővel? (4. rész)

Sokáig készültem erre a befejező részre, most is nehéz belevágnom, de megígértem magamnak, hogy még karácsony előtt útjára bocsátom, szóval most már nem halogathatom tovább. Azt hiszem, félek felvállalni azt a véleményemet, hogy iszonyú fontosnak érzem: az elkövetővel is bánjunk emberségesen! Nem valamilyen elvont humanitárius érzés, valóságtól elrugaszkodott széplelkűség mondatja ezt velem, hanem a praktikum: ha nem adunk esélyt a gyógyulásra, a megbánásra, tovább terjesztjük a társadalomban azt a kórt, amit az erőszak jelent. Ha erőszakosan, megalázó módon bánunk az elkövetőkkel, akkor elrettentő példát mutatunk a többi, még nem lebukott „bűnösnek”, akiknek ha netán megfordulna a fejükben a segítségkérés, önfeladás, akkor gyorsan ki is vernék belőle – hiszen látják, hogy rohadtul nem éri meg, ráadásul jó ok az önigazolásra, hogy lám, azok is erőszakosak, akik a másik oldalon állnak.

Megérdemlik? Megérdemlik a büntetést, igen. Megérdemlik az áldozataik és hozzátartozóik dühével, fájdalmával való szembesülést. Megérdemlik, hogy a nyilvánosság értesüljön arról, hogy mit tettek, amennyiben az további hasonló esetek megelőzését szolgálja. De az egyoldalú ítélkezést, ismeretlenül a személyükön való csámcsogást, gyalázkodást nem érdemlik meg. Szerintem.

Viszont megérdemlik, hogy – amennyiben van, illetve felkelthető bennük a hajlandóság rá – segítséget kapjanak a változáshoz, a megbánáshoz, a gyógyuláshoz. Nem, nem késő. Nem mindegy, milyen emberként élnek tovább, és mit adnak tovább. Nem mindegy, hogy az az ártatlan, reszkető gyerek, aki egykor voltak, és akit szintén kegyetlenül bántottak, kisírhatja-e a fájdalmát, és pusztító dühét megbocsátássá, belátássá szelídítheti-e, vagy tovább szenved és tovább bánt, így vagy úgy. Ne menjen tovább a fájdalom! Ha csak lehet, törjük meg az ördögi kört!

És ha már az ördögi körnél tartunk, fenti gondolatmenetem alátámasztására hadd mutassak be egy ördögi háromszöget, amely jól illusztrálja, hogyan tudnak roppant könnyen átváltani egymásba a szerepek, ha az ember nem tudatos az agresszió kezelésében. És lássuk be, ez az egyik leggyakrabban elfojtott téma... Az alábbi, ún. drámaháromszög megalkotása a tranzakcióanalitikus Karpman nevéhez fűződik. Értelemszerűen három szereplő egymásra hatását mutatja be, melyből ketten a háromszög két felső csúcsán helyezkednek el – ők az Üldöző és a Megmentő, és mintegy „letekintenek” a harmadik szereplőre, aki nem más, mint az Áldozat. Mindhárom szerepnek van egy rejtett szintje, rejtett nyeresége, amely valamilyen mélyen fekvő, tudattalan gyengeséget kompenzál. Az Üldöző saját erejének, hatalmának demonstrálásaként kontrollálja, cseszegeti, kritizálja, megalázza, stb., az Áldozatot, aki úgy tűnik, képtelen védekezni ellene. Legjobb, ha talál magának egy Megmentőt (vagy az fedezi fel őt magának), aki vállalja a felelősséget helyette, és cserébe jónak, erkölcsösnek és nem utolsósorban felsőbbrendűnek érezheti magát jócselekedete által. Ha az Áldozat mégsem akar annyira megmenekülni, kiábrándulhat a Megmentőjéből, ellene fordulhat – és tessék, most már ő az Üldöző, korábbi segítőtársa pedig az Áldozat szerepébe csúszik. Előfordul az is, hogy a Megmentő az Áldozatért való jószándékú kiállásában nem átall az Üldözőnek őt felülmúlóan erőszakosan nekimenni, aki már csusszan is le Áldozatba, és máris a Megmentőé lesz az Üldöző kétes dicsősége. És így tovább... Nos, valami ilyesmi történik akkor, amikor magunkban elembertelenítjük a bántalmazót.

Rejtett nyereségek hajszolása helyett korrekt, következetes elmarasztalás, kéz a kézben a szakszerű segítségnyújtással – véleményem szerint ez lenne az ideális modell az elkövetőkkel való bánásmód tekintetében. Tovább folytatva az ideálkergetést: ha párhuzamosan gyógyul áldozat és bántalmazó, akár valódi megbocsátást hozó találkozásra is sor kerülhet kettőjük között. Erre egy szép irodalmi (de azért erős szakmai megalapozottságú) példát ajánlok az Olvasó figyelmébe Irvin D. Yalom professzor tollából: a Schopenhauer-terápia című regényében a főhős (egyébként halálos beteg) terapeuta csoportjában találkozik egymással egykori elkövető és áldozata, és bizony fordul a kocka, ami az Üldöző és az Áldozat szerepet illeti. Szerencsére a rutinos terapeuta és a „jól képzett” csoport együttműködése megrendítő, hiteles végkifejletet eredményez. Csak remélni tudom, hogy Yalom professzor az életből merítette a példát.