Az áldozat tényleg soha nem „hibás”? (3. rész)

Hibásnak semmiképp sem neveznék valakit, akit épp valamilyen szörnyűség, megrázó élmény ért, már csak jóérzésből sem. Talán többen emlékeznek még a Magyar Rákellenes Liga nagy felháborodást keltett reklámfilmjére, amikor a beteget, aki „nem jól élt”, a vádlottak padjára ültetik, és a fejére olvassák: „az ítélet: rák!” Amellett, hogy az életmódbeli kockázati tényezők megléte nem okoz egyértelműen rákot (hova tegyük az öröklött hajlamot például?), a beteg gyógyulását kicsit sem segíti, ha még egy ilyen bélyeget is rásütnek. Ugyanakkor rendkívül fontos, hogy végigtekintsen azon a minden esetben egyedi, személyes úton, amely őt a betegségig elvezette, annak összes fizikai és lelki vonatkozásával együtt! Majd ennek tudatában hozzon döntést arról, marad-e rajta, vagy pedig változtat... Ehhez viszont szeretetteli, elfogadó viszonyulásra van szüksége saját maga iránt, nem pedig elítélésre.

Egyszóval a hibáztatás helyett a felelősségvállalás az, ami gyógyít és nagymértékben hozzájárulhat az áldozat személyiségfejlődéséhez. Még egyszer, a hangsúly kedvéért: az a tény, hogy az áldozatnak is van felelőssége, nem csökkenti az elkövetőét! Ha pedig a látszólagos áldozat – tudatosan vagy tudattalanul – arra játszik, hogy a másik félből kiprovokáljon valamilyen agresszív megnyilvánulást, majd a mártír szerepéből tegyen szert bizonyos előnyökre, akkor nem áldozatról, hanem rejtőzködő agresszorról beszélünk! Ennek a játszmának a leleplezése azonban nagy körültekintést igényel, ha csak úgy rásütjük valakire a passzív-agresszív címkét, könnyen az áldozathibáztatás bűnébe eshetünk.

Tehát mi az, amiért az áldozat (és csakis az áldozat) vállalhat felelősséget?

Felismerés, tudatosítás: mi sodorta őt ebbe a helyzetbe – erre általában jóval később kerülhet sor, mint ahogy a trauma történt. Itt a skála nagyon széles: ha valaki beleszületik egy bántalmazó családba, ennek a kérdésnek inkább a jövőre nézve van értelme, például mit visz tovább ezekből a mintákból, mihez kezd a sérüléseivel. De ha mondjuk egy tizen-huszonéves lány egy nyári fesztiválon eszméletlenre itta magát, miközben együtt bulizott a közönségben őrjöngő, akkor megismert fiúkkal, majd egy idegen sátorban találta magát velük, talán tiltakozni sem tudott már artikuláltan, majd történt, ami történt (még egyszer: mindez nem menti fel a fiúkat, de most nem róluk van szó!), akkor érdemes feltenni ezeket a kérdéseket magának: Mi ellen lázadtam ezzel a viselkedéssel? Mit vártam, mit szerettem volna kapni? Ehelyett miben volt részem? Milyen helyzetekben szoktam ehhez hasonlóan viselkedni? Hol veszítettem el a kontrollt? Milyen következményekkel kell szembenéznem? Mit tehetek azért, hogy máskor ne kerüljek hasonló helyzetbe? És így tovább...

Saját gyógyulásáért vállalt felelősség: ha már megtörtént velem valami jóvátehetetlen, akkor saját korábbi, gyakran legprimitívebb védekezési reakcióimmal (szakszóval: regresszíven) reagálok. Ez teljesen normális, csak akkor van baj, ha tartósan benne maradok ebben a működésmódban, és mondjuk képtelenné válok bízni az emberekben, súlyosan sérült önértékelésem miatt nem tudok párkapcsolatot létesíteni, viszolygok az autoritástól, ezért minden munkahelyről kirúgatom magam, nem múló depresszióba esem, netán fizikai betegségeim lesznek, stb. Ilyenkor fontos végigmenni a megbocsátás folyamatán, ami nem arról szól, hogy felmentem a bántalmazóimat, hanem arról, hogy úgy fogadom el teljesnek az életemet, ahogy van, a bántalmazással, traumatizáltságommal együtt.

Ehhez jó megközelítésnek tartom Colin Tipping „radikális megbocsátás” nevű 3 lépcsős módszerét, amelyet szóban és írásban is végigcsinálhatunk. Az 1.lépcső fájdalmunk, dühünk, tehetetlenségünk teljes újra-átélése, akár sírással, üvöltözéssel, káromkodással, csapkodással kísérve – egészen a kiürülés pontjáig, amikor egyfajta belső ürességet és megnyugvást érzékelünk. A 2. lépcsőben a racionális szempontok is befogadhatóvá válnak, pl. a múlt múlandósága, a bántalmazó esendősége, sérültsége, vagy éppen saját bűntudatunk elengedése, hogy megtettünk mindent, amire akkor képesek voltunk, stb. Olyasmik, amikkel a naiv, jószándékú kívülállók is megkínálnak minket vigasztalásul, de túl korán és kívülről hallva ezeket az érveket csak dühöt és elutasítást váltanak ki az elszenvedőből. Ha tényleg sikerült kiadni magukból minden fájdalmat az első lépcsőben, akkor ez a megértés szinte magától érkezik meg hozzánk. A 3. lépcső spirituális magasságokba vezet el minket: mi lenne, ha úgy tekintenénk az életünkre, mint egy „tervre”, amelyhez valaha hozzájárulásunkat adtuk annak minden fájdalmával, szenvedésével együtt, egy bizonyos fejlődési cél elérése érdekében? E cél felfedezése utólag értelmet adhat a korábbi szenvedéseknek, megpróbáltatásoknak, és ilyenkor már ki tudjuk mondani: ezáltal lettem az, aki vagyok. (Ha valakinek az első feltétel sok, miszerint maga járult hozzá előzetesen ezekhez a történésekhez, annak javaslom, hogy koncentráljon a célra és a valakivé válására :)

Felelősség partnerei, gyerekei, potenciális későbbi áldozatai iránti: ezalatt azt a tudatos igyekezetet értem, hogy az áldozat ne adja tovább a bántalmazás terhét, tettét, „engem is vertek, fiam, mégis ember lett belőlem” mentalitás, passzív-agresszív minták, vagy éppen függőségekbe menekülés formájában. Természetesen nem a görcsös tökéletességre törekvés és a túlkompenzálás a cél, hanem a hiteles, saját magához mért tempójú és mértékű fejlődés.

Felelősség a többi áldozat felé: egykori áldozatból sokan válnak jótékonysági szervezetek aktivistáivá, szószólóivá, akik a veszélyre való figyelemfelhívással, saját önismereti tanulságaik megosztásával, a problémás helyzetek nyílttá tételével társadalmi szinten tesznek a bántalmazás előfordulásának csökkenéséért. Mások közvetlenül az áldozatoknak nyújtanak segítséget hivatásszerűen, vagy a megelőzésben vállalnak szerepet nehéz sorsú gyerekekkel, fiatalokkal foglalkozva, akik közül nagyobb eséllyel kerülhetnek ki későbbi bántalmazók. Az ilyen tevékenységek egyébként az egykori áldozatnak is segítenek a kiszolgáltatott szerepből átkerülni a kompetens oldalra. Azonban mindez csak akkor működhet hitelesen, ha az illető már végigjárta saját gyógyulásának útját, különben könnyen válhat egyfajta rejtett bosszúhadjárattá vagy félrecsúszott világmegváltássá az eredetileg mégoly jószándékú igyekezet.

Az itt felsorolt felelősségeket semmiképpen sem előírásként, sokkal inkább lehetőségként, vagy még inkább engedélyként szerettem volna bemutatni – engedélyt arra, hogy le lehet tenni a terhet, szabad kiadni, megosztani és átdolgozni a fájdalmat gyógyulássá, sőt növekedéssé! Ehhez fontos szeretetteljes figyelemmel fordulni saját magunk felé és türelmesen, elfogadóan kivárni az időt, amíg tudunk tenni egy lépést a gyógyulás felé, majd egy újabbat, és még egyet...