Manapság nyer komoly lendületet egy kutatási irány/terület, aminek már hangzatos neve is van: neuropolitika. Korábban lényegében konszenzus volt egy személy politikai irányultságának okairól, miszerint leginkább a szülői környezet, a korai társas környezet alakítja, illetve, szeretjük azt gondolni, hogy maradék részben a személyes tapasztalataink, gondolataink, életfilozófiánk. Egy Gallup-felmérés szerint az emberek 70% szavaz úgy, mint a szüleik. A friss kutatási eredmények viszont rengeteg új kérdést vetnek fel: például egy agyi képalkotó eljáráson alapuló módszer segítségével több, mint 80%os biztonsággal meg lehet állapítani, hogy demokrata, vagy republikánus szavazó az illető, azaz liberális, vagy konzervatív politikai nézeteket vall. Azaz, pusztán az agyműködés megvizsgálásával, anélkül, hogy egy szót váltanánk az illetővel (tekintsünk el most egy pillanatra attól, hogyan veszünk rá valakit szavak nélkül, hogy elektródákat rögzítsünk a fején), pontos képet kaphatunk arról, hogyan vélekedik az abortuszhoz való jogot, a könnyűdroghasználatot, az azonos neműek házasságát és a sorkatonaságot illetően. Kis túlzással: járulhatnánk CT-készülékhez a szavazófülke helyett az országgyűlési választások alkalmával.
Egy amerikai kutatás során egy egyszerű szerencsejáték közben mérték az agyi aktivitást, és azt találták, hogy demokrata (liberális) szavazók agya az ön- és a társas tudatosságért felelős részen volt aktív, míg a republikánus (konzervatív) szavazóké a vészhelyzetek kezeléséért, érzelmi válaszokért felelős területen. (Schreiber, 2013). Fontos, hogy a konkrét szerencsejáték-stratégiából nem volt megállapítható, hogy melyik személy, melyik csoportba tartozik. Az aktív agyterületekről való tudásunk alapján kijelenthetjük, hogy liberálisok könnyebben dolgoznak fel ellentmondásos információkat (másként fogalmazva: túl könnyen), konzervatívok pedig könnyebben ismerik fel a veszélyt (másképpen fogalmazva: kongatnak vészharangot), és erősebb fiziológiai reakciót is mutatnak vészhelyzet esetén.
Van tehát egy úgynevezett liberális információ-feldolgozó stílus, meg egy konzervatív. Felvázolok egy kísérleti szettinget, és bátorítom Önt, tippelje meg, mi fog történni. A vizsgálati személyeknek felmérik a politikai irányultságát, majd egy-egy monitor elő ültetik őket, ahol a monitoron megjelenő betűk alapján gombot kell nyomogatniuk. (Amodio, 2007) Ha „M” betű érkezik, nagyon gyorsan gombot kell nyomniuk, ha pedig „W”, akkor egy másikat. Az „M” betűk gyakorisága négyszerese a „W” betűknek. A vizsgálatban figyelték a reakcióidőt, és a találati pontosságot, és egyfajta általános agyi aktivitást. Most lehet tippelni a kapott eredményt illetően, mit gondol, mi módon fog különbözni a két csoport a megfigyelt paraméterekben a különböző betűk esetén?
Az „M” betűk, mivel sokkal gyakoribbak, a „megszokott inger” modelljei, szimbólumai. A „W”-k pedig a szokatlan ingereké, helyzeteké. A két csoport nem különbözött az „M” betűk feldolgozását illetően sem reakcióidőben, sem pontosságban. Azonban a politikai kérdőív alapján liberálisként címkézett emberek sokkal pontosabbak voltak a „W”-k esetén, viszont egyúttal lassabbak is. A szokatlan, potenciálisan veszélyt is jelentő ingerekre tehát lassabb, meggondoltabb, „kísérletezőbb”, „mérlegelőbb” választ adtak, a konzervatív csoport pedig egyfajta biztosabb, gyors és elutasító módon reagált, akárcsak Garcia őrmester a „Z” betűre. Összhangban a politikai konzervativizmusnak a status quo fenntartására való irányultságával.
Felmerül a kérdés, hogy mennyiben velünk született, a génjeink által meghatározottak tehát politikai preferenciáink. Lehetséges-e, hogy természetünkbe valamilyen módon bele van építve, hogy milyen típusú pártokat, ideológiákat, politikai elveket kedvelünk, és minden érvünk, amivel ezt (akár habzó szájjal kiabálva) alátámasztjuk, csak ebből következik (és nem fordítva)? Végeztek ikervizsgálatokat az abortusz, a halálbüntetés és a munkanélküliség kérdésében. Ilyenkor legtöbbször egypetéjű ikrek közti hasonlóság mértékét vetik össze kétpetéjűek közti hasonlóság mértékével, feltételezve, hogy ha az egypetéjűek jobban hasonlítanak egymásra, mint a kétpetéjűek, akkor azt a tulajdonságot a gének (és kevésbé a környezet/tapasztalatok) befolyásolják. A vizsgálatok, mint ilyenkor szinte mindig, azt hozták, hogy ezeket bizony részben a gének határozzák meg, de nem teljesen.
Összességében egy kétirányú hatást tételezhetünk fel, hiszen agyunk kellően plasztikus, rugalmas. Például egy liberalizmussal/konzervativizmussal átitatott közegben (jelentse ez az eddigiekben lazán vázolt stratégiai-hangulati-elvi minőséget) élve, működve, gondolkodva, cselekedve liberálisabbá/konzervatívabbá strukturálódik agyunk, és szervi, fiziológiai szinten is hozzáigazodunk ehhez. A pontot teszi fel az „I”-re az a kutatás, amely azt találta, hogy jobban szeretjük azoknak a szagát, akik politikai téren hozzánk hasonlóan gondolkoznak (McDermott, 2014). Ha emberek viselt ruháinak illatát kell szimpátia szerint osztályozni, utólag kiderül, hogy a szimpatikusak velünk együtt szavaztak.
Tényleg igaz, hogy „azoknak” még a szagát sem bírjuk.
Komment írása