Az áldozathibáztatás alapja egy olyan jelenség, amit a szociálpszichológia „az igazságos világba vetett hit”-nek nevez. Mélyen emberi dolog, hogy szeretjük azt hinni, hogy egyrészt mindenki azt kapja, amit érdemel, másrészt pedig van egy kontrollunk a világ eseményei fölött.„Ha megfelelően viselkedem, velem ez nem történhet meg” – szeretjük ezt hinni, miközben persze egy sor kiszámíthatatlan, rajtunk kívül álló tényező is alakíthatja az életünket. Ez bizonytalanságot kelt, ilyenkor „erősítünk rá” arra a hitre, hogy kellő körültekintéssel márpedig elkerülhetőek a rossz dolgok, ha valakivel ilyesmi történik, akkor ő nem volt elég óvatos – ez az áldozathibáztatás. (Barók Eszter)
Miért határolják el magukat oly sokan az áldozatoktól ahelyett, hogy empatizálnának velük, holott nagy valószínűséggel ők is kerültek már hasonló helyzetbe? Nos, erre ad választ az indító idézetben szereplő jelenség, az „igazságos világba vetett hit”, melynek segítségével bebiztosíthajuk magunkat, hogy velünk ilyesmi nem történhet – nehogy már egy kalap alá vegyenek azokkal a szerencsétlenekkel, akik nem látták át, nem voltak elég tökösek, nem tanították meg nekik a szüleik... Egy másik lehetséges, persze teljes mértékben tudattalan gondolatmenet, hogy „ha én szívtam, szívjon más is!” A sorkatonaság eltörlésével kapcsolatban valószínűleg az Olvasó is végighallgatott egy párat a sajnálkozó sztorikból, hogy de kár, hisz’ mekkora buli volt! Ha nem lett volna ilyen hosszú, meg ha nem lett volna ott az a szemét főtörzs, de egyébként... Ettől lesz valaki igazi férfi, ez egyfajta beavatás, pont ez hiányzik a mai fiataloknak!
Hasonló kognitív disszonancia-csökkentéssel találkozhattunk a színészvilágban történt zaklatások felszínre kerülésekor: „Ez már csak így megy, mi is kibírtuk!” „ Aki ezt nem bírja, puhány és ne menjen erre a pályára!” Egy újabb önvédelmi manőver, ha azzal bagatellizáljuk a helyzetet, hogy úgysem lehet rajta változtatni, ilyen az ember, erőszak mindig is volt, stb. Hiszen ha nem így van, én miért nem tettem eddig valamit ellene? Azt ne várja senki, hogy az eddigi múltamat, jól felépített énképemet csak úgy ripsz-ropsz, kihajítom az ablakon!
Tehát az áldozathibáztatás pszichológiai haszna a felmentés, önmegnyugtatás: áldozat nem lehetek, hiszen én nem vagyok olyan béna, romlott, stb., az elkövetőnek meg jó oka volt rá, hogy ilyet tegyen, hiszen provokálták – ezzel saját agresszív szándékaimra, esetleges tetteimre is felmentést adok. Nyilván ilyen felmentésekre akkor van elsősorban szükség, ha nincs meg a kellő biztonságérzetem ahhoz, hogy felvállaljam tökéletlenségemet, sérülékenységemet.
Nagyon sokat számít, hogy az a társadalmi közeg, amelyben az ember felnő és nap mint nap mozog, mit közvetít: elfogadott-e a zaklatás bármilyen formája, ami az alacsonyabb státuszúak felé irányul, mondjuk poénkodás, nevelés köntösébe öltöztetve? Ha igen, akkor a „most még kicsik”-ben egyszerre üti fel fejét a bosszúvágy az agresszorral való azonosulás vágyával (hiszen akkor engem se bánthat), és amikor lehetőségük nyílik rá, inkább a győztes oldalon szeretnének állni – azaz ők is bántani fognak másokat.
Pedig kellő összefogással lehetséges a társadalmi szintű változás, egy ilyet végigéltem már én is. Bulizós éveimben még minden szórakozóhelyen, kocsmában lehetett dohányozni, és természetesnek vettem, hogy minden ilyen látogatás után dobhatom ki a ruháimat a szennyesbe és állhatok neki hajat mosni. Amikor elkezdődött a „dohányosok kiszorítása”, magam sem hittem benne, hogy sikerül, és füstmentessé tehetők nemcsak az éttermek, de még a kocsmák is. Sajnáltam szegényeket, ahogy kivert kutyaként füstölögtek a hidegben, talán ennyire nem kéne szigorúnak lenni velük – gondoltam. Mégis megtörtént, ma már nálunk is az a norma, hogy ha valaki dohányfüsttel szeretné mérgezni magát, akkor azt minél szeparáltabban tegye. Szóval ne dőljünk be az olyan szövegeknek, hogy márpedig ez a szakma/az előrejutás/a női lét ezzel jár! Vagy a bármi, ami fáj, ami bánt, amit egyoldalúan kénytelen valaki eltűrni, az nem elkerülhető!
Számos fájdalmas, első ránézésre érthetetlen példa áll előttünk az emberi történelemben, amikor a bántás, elnyomás, erőszak járványszerűen elterjedt, véres háborúkat, népirtásokat eredményezve. Ennek nyomán több híres szociálpszichológiai kísérlet próbálta feltárni az ilyenkor működésbe lépő lelki jelenségeket, és általános, megdöbbentő tanulságként elmondható, hogy az emberek többsége egy „gonoszságot provokáló” helyzetben maga is gonoszul fog viselkedni a rá gyakorolt nyomás hatására.
Ezért van nagy jelentősége annak, hogy a napi gyakorlat szintjén, valamint a törvények, protokollok szintjén is fellépjünk az erőszak, az elnyomás, a hatalommal való visszaélés minden formájával szemben – ugyanis kicsiben kezdődik, és a hozzá tartozó mentalitás beépül. Bármennyire nehezünkre esik bevallani, ott bujkál mindannyiunkban a szörnyeteg és a tehetetlen áldozat is, attól függően, hogy mit hív elő a helyzet. Legtöbbször persze azt hívja elő, amiben eddig is részünk volt, és amit másoktól láttunk. Épp ezért érdemes tenni azért, hogy a helyzeteink megkönnyítsék az egymással való tiszteletteli bánásmódot, és egyenlő esélyeket biztosítva, együttműködésre invitáljuk egymást a győztes-vesztes játszmák helyett. Kezdve a családban, majd az oktatási intézményekben, munkahelyeken – szóval mindenütt.
A következő részben egy kényes témát, az áldozat felelősségét veszem alaposabban szemügyre.
Komment írása