A trauma fogalmát a XIX. század óta használják a pszichés sérülést elszenvedett személyek esetében; előtte a kifejezés csupán a fizikai sebesüléseket foglalta magába. Sigmund Freud a trauma lehetséges okozóinak eleinte a külső hatásokat tartotta: úgy vélte, akkor következik be, ha a szervezetünket olyan nagy mennyiségű káros hatás éri, mely ellen már képtelenek vagyunk védekezni. Mivel az energiaháztartásunkban keletkező zavart nem tudjuk leküzdeni, magatehetetlen állapotba kerülünk. Később a csábítás-elméletek a külső hatások mellett a belső hatások lehetséges szerepére is rávilágítottak.
Ferenczi Sándor, a pszichoanalízis egyik képviselőjének trauma-elmélete szerint megkülönböztethetünk háborús neurózisokat, szülő-gyermek kapcsolatból eredő traumát (mely a felnőttek és a gyermekek közötti nyelvzavarra épül) illetve két fázisos traumát. Ferenczi az I. világháborúban katonaorvosként szolgált, s az ott szerzett tapasztalatai alapján kutatta a háborús neurózisok kialakulásának okait, s azok kezelésének lehetőségét. A háborús traumák gyógyításának elfogadott módja a pszichoanalízis lett. „A háborús neurózisok egyik lényeges kiváltó oka az, hogy az Én tökéletlenül alkalmazkodik „a sajátos társadalmi jelenséghez”. /Székács/
A traumatikus események a hivatalos pszichológiai meghatározás szerint „kívül esnek a mindennapi tapasztalatok körén”, s nem alkalmazhatjuk ilyenkor a megszokott gondolkodási sémáinkat, ugyanis meghaladják mindennapi alkalmazkodó képességünket. Az egyén, aki erőszakkal és halállal szembesül, testi integritásának fenyegetettségét éli meg. Kiszolgáltatottnak érzi magát, nagyon erős félelmet él át és nem ritka a kontrollvesztettség érzése sem. A trauma tulajdonképpen azon eseményeket foglalja össze, melyek hatására a lélek vagy a test visszavonhatatlanul sérül. A felfoghatatlan esemény által hagyott űrt a trauma tölti ki.
www.pszichologiai-tanacsadas.hu
Komment írása