Egyre többet találkozhatunk az áldozathibáztatás fogalmával az utóbbi években a zaklatásos, erőszakos, hatalommal való visszaélés-gyanús ügyek kapcsán. Jelenleg a #metoo kampány, a Weinsten-ügy, itthon Sárosdi Lilla kiállása Marton László szexuális zaklatása kapcsán, korábban pedig Kiss László botránya borzolta a kedélyeket, és ösztönözte kommentelésre, véleménynyilvánításra az internetfogyasztókat egyik vagy másik fél védelmében, többnyire nem kimondottan finomkodó stílusban.
Az áldozathibáztatás kifejezés sajnos mint általános fegyver használatos ezekben a vitákban olyan esetekben, amikor valaki jogosan vagy jogtalanul az áldozat felelősségét firtatja, uram bocsá' az elkövető jogainak, emberi méltóságának védelméért száll síkra. Kár, mert fontos lenne tisztán látni a felelősség kérdésében ahhoz, hogy a gyógyulás egyéni szinten, a megelőzés pedig társadalmi szinten a jelenleginél szélesebb körben váljon elérhetővé.
Véleményem szerint áldozathibáztatás az, amikor az elkövető felelősségét teljesen vagy részlegesen áttoljuk az áldozatra, miszerint ő hívta ki maga ellen a sorsot így vagy úgy, a az elkövető csak reagált a „hívásra”, majd félreértette az áldozat zavaros, ellentmondásos tiltakozását (ha volt ilyen egyáltalán). Ismerjük: „miért ment oda, miért öltözött kihívóan, miért rúgott be, miért szállt be a kocsiba, miért nem kiabált, miért csak most szólt”, stb.
Vannak esetek, amikor fel sem merülhet, hogy a tett elkövetésében az áldozat is vétkes lehet, ilyenek:
-
az áldozat gyermek
-
az elkövető olyan személy, akivel az áldozat bizalmi kapcsolatban áll
-
sérült, beteg, védekezésre képtelen állapotú, mely állapotba önhibáján kívül került (tehát nem leitta magát)
-
szándékos, eltervezett félrevezetés áldozata (pl. interjúra, szakmai megbeszélésre hívták)
-
egyértelműen kifejezte, hogy nem akar szexuális érintkezést (amennyiben erre szeretné a másik rávenni), akár még egy randevún vagy fennálló párkapcsolatban, házasságban sem!
Tinédzser- és felnőttkorú, cselekvőképességük teljes birtokában lévő, nem durván félrevezetett áldozatok esetében már feltételezhető lenne, hogy kellő körültekintéssel elkerülhették volna az erőszakot vagy a zaklatást. Csakhogy itt is érdemes mérlegelni azt a gyakran elfelejtett körülményt, miszerint az ember nem racionális lény, logikus gondolkodása helyett az érzelmei, tudattalan rögzültségei irányítják elsősorban. A racionalitás inkább csak kiszolgálja, a valósághoz igazítja az érzelmi tartalmakat, vágyakat, késztetéseket, de nem irányítja a viselkedést, mint ahogy azt általában hinni szeretnénk. Tehát az olyan jól hangzó érvek, hogy „ha jobban belegondolt volna, nem csinál ilyesmit” - nem igazán segítenek az események megértésében. Sok cikkben, hozzászólásban kérik számon az áldozaton, hogy miért nem volt bátrabb, és védekezett jobban, miért nem jött rá hamarabb, hogy mit akar tőle a másik, majd miért hallgatott évekig, évtizedekig az eset után. Nos, a válasz ezekre a kérdésekre néhány meghatározó érzésben keresendő: kiszolgáltatottság, szeretetéhség, értéktelenség-érzés, elismerésvágy... és még sorolhatnám, mi minden terheli ezt a lelkiállapotot, akár átmenetileg, akár tartósan éli meg ezt az ember.
Ha nem hiszek abban, hogy...
-
egyenrangú vagyok a másikkal
-
az én igényeim, szükségleteim is fontosak
-
elég erős vagyok, hogy megvédjem magam
-
hinnének nekem
-
egyáltalán igazam lehet
-
szerethető és értékes vagyok
...akkor ha jön valaki, aki kellően határozottan, netán fenyegetően lép fel velem szemben, én megadom magam.
Valamint ha abban hiszek, hogy...
-
a másik okosabb nálam
-
a másik fontosabb nálam
-
a másik figyelméért, szeretetéért sokat kell dolgoznom
-
ha nem teljesítem a másik kívánságait, büntetést érdemlek
...akkor ha jön valaki, aki figyelemmel fordul felém, aki kedves hozzám „csak úgy”, és aki ráadásul még híres/hatalmas/okos/ünnepelt/szép, stb. akkor elveszítem a józan eszem, és addig lubickolok a figyelmében, kényeztetésében, ameddig csak lehetséges. Nem akarom látni, hogy nem szeretet, amit ő nyújt. Adom, amit kér, hiszen ő jót akar nekem... A végsőkig védelmezem magamban az illúziót: hátha én rontottam el valamit, hátha még visszakapható a csoda, aminek ez az egész indult.
Egy ilyen érzéscsomaghoz nem kell súlyosan bántalmazott gyereknek lenni, előzménynek elég lehet egy érzelmileg megközelíthetetlen szülő, egy kivételezett testvér, egy nehéz válás, amikor nem marad energia a gyerek igényeire, és/vagy egy nehéz aktuális élethelyzet: felnőttéválás, párkapcsolati kudarc(ok), munkanélküliség, szülő(k) halála... Szóval semmi olyasmi, amivel ne találkozhatnánk nap mint nap.
Akkor miért olyan nehéz sokaknak empatizálni az áldozattal? A cikk 2. részében erről írok majd.
Komment írása