Türelmetlenség, kiabálás kisgyermekre

A pszichológus válasza

Kedves kérdező!

Kedves Marianna!

Hadd kezdjem azzal, hogy milyen bátorság és erő rejlik Önben. Nemcsak, hogy felismeri, valami nem úgy megy, ahogy jónak tartaná, de aktívan keresi az okait, és azt is, hogyan tudna változtatni rajta. Ez egy nagyon hasznos szülői képesség, hiszen a szülőség az állandó tanulás színtere, ahol nap mint nap szembesülünk önmagunkkal, hiányosságainkkal. A szülővé válás, az első gyerek születése normatív krízis. Normatív, azaz a gyermek születése után mindenképpen bekövetkezik, és krízis, azaz egy olyan időszak, amikor élet addigi egyensúlya felborul. Az új életkörülményekhez való pszichológiai alkalmazkodás pedig időbe telik. A kisgyermek születése utáni első pár évben az anya (vagy az elsődleges gondozó) élete teljesen megváltozik, a kisgyermek állandó intenzív gondoskodást, figyelmet, tervezést, döntéseket, érzelmi munkát igényel, ami kialvatlansággal, fáradtsággal, sokszor aggodalommal és a magányosság érzésével párosul. Szuper megállapításokat tett gyermeke érzelmi állapotaival kapcsolatban: ha éhes, szomjas, fáradt, vagy valamilyen egyéb alapvető szükséglete nincsen kielégítve, könnyebben elhatalmasodnak rajta az érzelmei. Ugyanez igaz Önre is.

Az érzelemszabályozás nem velünk született képesség: egészen kiskorunktól fogva életünk végéig tanuljuk, és általánosan igaz, hogy minél alacsonyabb az akkumulátorunk töltöttsége, minél több a kielégítetlen szükségletünk, vagyis minél fáradtabbak, éhesebbek, magányosabbak vagyunk és minél kevesebb a szabad mozgásterünk, annál nehezebben kontrolláljuk a bennünk forgó érzelmekre adott válaszainkat. Abban, hogy mit kezdünk az érzéseinkkel, nagyon nagy szerepe van a szüleinktől kapott mintáknak. Érdemes lehet átgondolnia, Ön milyen mintát kapott arra, hogyan lehet bánni az indulatokkal: Az Ön szülei hogyan fejezték ki a haragjukat? Ön kifejezhette a dühét gyerekként, vagy esetleg büntetés, elutasítás járt érte? Mi történt akkor, ha "hibázott", kiborított, eltört, elrontott valamit? Lehetett időnként fáradtnak, kedvetlennek lenni, vagy mindig teljesíteni kellett? Önben bekapcsol valami, amikor úgy látja, a gyermeke koszt, rendetlenséget csinál, vagy látszólag szándékosan szembeszegül Önnel. Hogy volt mindez az Ön gyermekkorában? Mi történt, ha Ön szembeszegült a szabályokkal? Mik voltak az elvárások Ön felé? És hogy van ez most, a felnőtt életében? Átírhatja időnként a szabályokat a szükségleteinek megfelelően, vagy mindig Ön alkalmazkodik a környezetéhez? Van támasza, segítsége a hétköznapokban? Ki pakolja össze a szétdobált játékokat, ki törli fel a joghurtot, ha kiborult? Van olyan időszaka a napnak, amikor kiléphet a helyzetből és mondhatja azt, hogy "megteltem, elfáradtam, pihennem kell"?

Azt gondolom, hogy nagyon jó úton jár, mert az érzelemszabályozás első lépése, hogy tudatosítja, mi is az, amit érez, sokszor ez nem egyértelmű. Az érzelmei vajon annak a konkrét helyzetnek szólnak, vagy valójában máshonnan gyökereznek, csak abban csapódnak le? A gyermeke vajon valóban azzal a szándékkal cselekszik, hogy Önt provokálja, felbosszantsa, vagy valamit jelezni, közölni szeretne Önnel, csak még nincs meg a szókincse, eszköztára ahhoz, hogy ezt másként tegye?

Fontos segítség lehet megérteni a szülőktől örökölt mintázatokat, mert felnőttként, különösen azokban a helyzetekben, amikor kimerültek vagyunk és könnyebben elárasztanak minket az érzelmek, tudattalanul is ezekhez a mélyen elraktározott válaszokhoz, mintákhoz nyúlunk.

Mindezekkel összhangban nagyon jól látja azt is, hogy az Ön gyermeke pedig Önöktől tanulja a választ ugyanezekre a kérdésekre. Ha ezeket átgondolva képes tudatosan dolgozni Önmagán, azzal egy igen fontos ajándékot ad a gyermekének. Természetes, hogy időnként elönti önt a düh, (vagy bármilyen más érzelem), ezzel mindannyian így vagyunk, ezt nem lehet és nem is kell kikerülni. A kisgyerekes szülőség időszaka ebből a szempontból különösen érzékeny. A kérdés az, hogy mit kezd ezekkel a helyzetekkel, az indulatokkal. Hogyan kommunikálja ezt a gyermeke felé? Fűz-e magyarázatot a reakcióihoz, vagy csak cselekszik? A mondatai Önről és az Ön érzelmeiről szólnak, vagy a gyermeke viselkedését, esetleg magát a gyermeket címkézi? Beszélgetnek-e utólag a konfliktusról? Meg tudja-e osztani más felnőttekkel, milyen nehéz napja volt, hogy érzi magát?

Ismeretlenül nincs módom pontosabban megérteni, mi áll az Ön heves reakcióinak hátterében, ezt, ha ideje és kapacitásai engedik, érdemes lehet átgondolni egy szakember támogatásával. Általánosságban azonban az alábbiakat javaslom:

1. Megelőzés: Figyelje meg, hogy milyen helyzetekben kapcsol be az a valami, veszi át az irányítást az az énje, ami mintha nem is Ön lenne. Érdemes lehet feljegyzéseket készíteni, akár minden nap végén pár mondatban, hogy mi előzte meg a heves érzelmi reakciót. Ha utólag ránéz, felfedezhet mintázatokat, összefüggéseket. Ha felismeri, milyen típusú helyzetek hozzák ki a sodrából, a későbbiekben tud lépéseket tenni annak érdekében, hogy még a helyzet kialakulása előtt közbe tudjon lépni. Ha teheti, elhagyhatja a helységet, kérhet pár perc "lehűlési időt", ha egyedül van, kiemelheti a gyerekét a helyzetből: akár fizikailag, felemelheti és átmehetnek egy másik szobába, kiveheti az etetőszékből stb. Ha látja a gyermekén, hogy fáradt, éhes stb., a lehetőségekhez mérten igyekezzen kerülni azokat a helyzeteket, amik gyakori konfrontáció színterei. Az aktuális érzelmi állapotot (mindkettőjükét) figyelembe véve, rugalmasan alakítsa a szabályokat. Vannak dolgok, amiket el lehet engedni, ha látja, hogy a gyereke fáradt, vagy a kiakadás szélén áll.

2. Ideális szülő: Írja, hogy nem ilyen anya szeretne lenni. Egy nyugodt pillanatban érdemes lehet átgondolni, milyen az Ön elképzelése szerinti ideális szülő. Lehetséges, hogy van egy konkrét személy, aki eszébe jut, akinek a szülői működését ideálisnak lája. Milyen tulajdonságai vannak? Mit tart fontosnak? Hogyan kommunikál? Mit tenne, mit mondana az adott helyzetben az az anya, aki szeretne lenni? Javaslom, hogy konkrét mondatokat is fogalmazzon meg. Ugyanígy, ha előfordul egy olyan helyzet, ami kihozza Önt a sodrából, utólag, amikor megnyugodtak a kedélyek és tud rá időt szakítani, gondolja át, hogy hogyan reagált, és hogyan reagált volna az ideális szülő. Minél többször elvégzi ezt a gyakorlatot, annál jobban beíródnak a fejébe az alternatív reakciók, és minél jobban ismeri ezeket, annál valószínűbb, hogy azokban a helyzetekben is meg tudnak jelenni az elképzelt, ideális válaszok, amikor egyébként az automatikus működésmód kapcsolna be.

3. Legyen megértő magával! Minden érzés megengedhető, csak az a kérdés, hogyan nyilvánítjuk ki azt. Semmi oka utálnia magát, tekintsen lehetőségként ezekre a helyzetekre: Ha képes reflektálni Önmagára és (akár utólag, egy nyugodtabb pillanatban) magyarázatot adni a gyermekének arról, hogy mi történt, fontos mintát tanít a gyermekének: Nem elvárás a tökéletesség, mindenkinek vannak nehezebb és könnyebb napjai, szabad dühösnek lenni. Mindenkivel előfordul, hogy elveszíti az irányítást az indulatai felett és olyat tesz vagy mond, amit nem szeretett volna. Ha ez történik, utólag megbeszéljük, meghallgatjuk, milyen érzéseket okoztunk a másiknak, bocsánatot kérünk egymástól, biztosítjuk egymást a szeretetünkről és az élet megy tovább, nem történik katasztrófa, elfogadhatók és szerethetők maradunk továbbra is. Gyermeke figyel és tanul. Az Ön hibázásaiból tanulja meg, hogyan lehet kezelni, ha hibát vétettünk.

Sok erőt és boldog pillanatot kívánok Önnek a szülőség rögös útján!