Nehéz természetű kisfiú

A kérdés

Tisztelt Szakértő! Egy 5éves kisfiúra és egy 3éves kislányra vigyázok Aupairként Németországban. Pár hete élek még csak velük, de a kisfiúval nagyon nehéz. Ha az oviból jövünk hazafelé, elszalad előlem, hiába kérem, hogy álljon meg és várjon meg az utca végén. Gyakran sérteget, bánt, ütlegel, ha valami nem tetszik neki. Kishúgára rettentően féltékeny, aki sokkal nyugodtabb gyerek, nem hisztizik annyit, és egyedül is eljátszik magában. De a nagytesó nem hagyja, mindig ugyanazt akarja csinálni, amit ő. A közös játéknál mindig veszekedés a vége, mindent elvesz a kislánytól, mondván, ez mind az övé, és ő egyedül akar játszani. Ha otthagyjuk, ordít, hogy nem akar egyedül játszani. Pedig előtte 3x elismételtem neki, ha nem tud játszani szépen, egyedül hagyjuk, ahogy kérte is. Ha bemegyünk egy boltba, rendre utasít, parancsol, hogy van két percem, hogy megvegyem ezt a játékot, és akkor legjobb barátok leszünk, de ha nem, akkor örökké utálni fog. Állandóan zsarol. Tegnap kaptunk egy meghívót egy ovitárs születésnapjára, és üvöltött, rendre utasított engem, hogy fogjam be a számat, nem fog rám hallgatni, és ne hazudjak, mert ő ma szülinapra fog menni. De a szülinap csak egy héttel később lesz, és nem akarta elhinni sem nekem, sem más gyerekeknek és szülőknek, hogy nem ma van. Mintha mindig attól félne, hogy ő kimarad valamiből, neki rosszat akarunk. Nem tud veszíteni a játékban sem, mindig neki kell nyerni, különben egy órás sírás van. Próbáljuk neki tanítani, hogy ez hozzátartozik a játékhoz, de nem érti. A másik probléma, hogy minden este lefekvéshez készülődve kérkedik a fütyijével. Kishúgát is bújtja, hogy fogja meg neki, játsszon vele. Ha rájuk szólok, akkor olyanokat mond nekem, hogy majd az arcomhoz dörgöli, és mindenféle csúnya szót mond rám, miközben tovább provokál. Nagyon szigorúan nem mertem rászólni, inkább csak határozottan próbáltam kezelni, mert félek hogy gátlást okozok ezzel benne. Plusz a határozottságomat a szülők lerombolják azzal, hogy rögtön babusgatni kezdik a gyerekeket, ha sírni kezdenek. Nem következetesek a szülők. Egyszer azt mondják, hogy most egyedül kell lehúzniuk a cipőt, a gyerek ordít, hogy de húzza le neki apa, és a végén apa enged, és leveszi neki. Ami szerintem nem jó példa, mert így megtanulja a gyerek, hogy sírással bármit elérhet. Most mégis mit csináljak? Sajnos a nyelv is egy akadály köztünk, bár nagyon jól beszélek németül, néha nehéz megértetni magam, de igyekszem arra törekedni, hogy mindent elmagyarázzak és megértessek vele. Általában ez sikerül is, csak olyan gyorsan nem tudok reagálni, mint ahogy néha a helyzet megkívánja. A szülők is mondják, hogy nem szívesen hívják meg magukhoz a kisfiút mások, mert olyan nehéz természetű, hogy nem igazán szeretnek vele játszani. Nem szeretném, ha kirekesztenék, segíteni szeretnék valahogy neki. A szülőknek elmondtam, hogy én fontosnak tartom, hogy következetesek legyünk, és tartsunk magunkat ahhoz, amit mondunk, és akkor idővel jobb lesz, rábólintottak, de mégse cselekszenek így. Tudom, hogy én is új vagyok még, meg kell engem szokni, próbára tesz, vizsgáztat, de nagy hangsúlty fektetek arra, hogy a határok meghúzása mellett szeretettel és megértéssel bánjak velük. Mindig mindent elmagyarázok nekik, és arra bíztatom őket, hogy mondják ki, miért szomorúak vagy dühösek, mi az ami nem tetszik, hogy tudjak segíteni. Meg is nyugszanak ilyenkor, a kisfiú néha bocsánatot is kér, ha én is elmondom, hogy érzem magam ebben a helyzetben. A szülők is szeretettel bánnak velük, bár néha azt érzem, túlságosan vajszívűek, én pl. nem engedem, hogy a gyerekek rúgjanak, harapjanak engem, ha szükséges, megfogom a kezüket jelezve, hogy ez nem megengedett, de ha ennyire máshogy kezeljük őket a szülőkkel, az nem fog változást eredményezni! Hozzam fel a szülőknek esetleg, hogy valami kutya vagy lóterápián gondolkozzanak? Köszönöm a tanácsát.