A kérdés
Kedves Pszichológus! Betegen született fiú testvéremet négy éve veszítettük el. Testvéremmel szerettük egymást. Édesanyám viszont csak őt szerette, ő rá volt büszke, mindenben körülötte forgott, őt állította elém. Ez talán érthető, ám mióta nem él a testvérem, anyukám engem azóta sem szeret. Mindenki mást tud szeretni, csak engem nem. Mindenki másnak igaza van, csak nekem nem. Soha nem mondta, hogy büszke rám, hogy szép vagyok, hogy szeret. Ajándékba egy lakást épített nekem, és ezt szóvá is teszi ... én meg hálátlan vagyok. Úgy érzem, bár ne épített volna ... csak szeretne. Férjemet, fiamat szereti, engem és lányaimat nem. Ha meglátogatjuk azonnal támadásba megy át lányaim és felém. A baj, hogy már mi is ezt tesszük, idegesek és feszültek leszünk már ha meglátjuk is... vagy ha telefonál. Úgy érzem, már nincs bennem szeretet felé. Ez nagyon fáj. Amikor erről próbálok vele beszélni, veszekedés a vége, mert hálátlannak mond. Jó lenne, ha ez nem így lenne, de már feladtam ... sajnos.A pszichológus válasza
Kedves kérdező!
Kedves Levélíró! Édesanyja bizonyára sokat küzdött a testvéréért. Ahogy Ön is írja, érthető, hogy a figyelme elsősorban őfelé fordult. Ennek ellenére ez a megkülönböztetés mély nyomot hagy abban (azokban) a gyerekekben, aki(k) emiatt nem kaptak elég figyelmet. A négy év valóban sok idő, a normál gyászfolyamat általában fél-egy év alatt lezajlik. Édesanyja talán a mai napig sem tudta a testvére elvesztését feldolgozni, ilyen körülmények között ez nem ritka. Ő valószínűleg máshogy fejezi ki a szeretetét, mint ahogy azt Ön érzékelni tudná. Az ő szemében a lakás építése feltehetőleg a szeretet, a törődés kifejezése volt, Ön viszont másra vágyna. A konfliktusok ellenére mindenképp arra biztatnám, hogy próbáljanak meg beszélni a problémáról. Ha sehogy nem jutnak dűlőre, vegyék igénybe szakember segítségét! Üdvözlettel: Thiery HenrietteKiemelt szakemberek a témában
-
Kiss-Tóth Petra
Pszichológus, Szervezet és vezetőfejlesztő és munkapszichológia szakpszichológus
Budapest és Pomáz