Megbánás

A pszichológus válasza

Kedves kérdező!

Kedves Tamara! Szeretnék pár szempontot felajánlani Önnek. Cselekedeteinket csak bizonyos fokig uraljuk, nyelvünk is tele van olyan kifejezésekkel, mint „elszakad a cérna”, „elveszti a fejét”, „nem volt önmaga”, amik mind arra utalnak, hogy az önkontroll időnkénti elvesztésével – természetesen – számolni kell. Alkalmanként mindannyian megbotlunk. Partnere a közös négy év alatt pontosan megtanulta, hogy Önön milyen „gombokat kell megnyomni”, hogy Önt a kívánt belső állapot irányába mozdítsa. Ön visszajelezte partnerének, hogy Ön számára hol húzódik egy határ. Az, hogy a fizikai erőszak milyen súlyú, jelentőségű határátlépés, milyen viszonyban van a kettejük közti bizalommal, biztonságérzettel, az nagyrészt Önök közös és egyéni értékrendszerén, (hallgatólagos) megállapodásukon múlik. Ez a pofon-esemény azonban nem csupán partnere felé jelzés: jelzésértékű önmaga számára is a továbbiak mikéntjét illetően. Ön kiállt magáért, és úgy alakult, hogy ez az eszköz akadt az Ön kezébe. Anélkül, hogy túlzottan relativizálni akarnám ennek a fizikai támadásnak a súlyosságát, kihangsúlyozom, hogy a szóbeli agresszió nem feltétlen kevéssé fájdalmas, vagy kevéssé súlyos sebeket okozó, sőt, gyakran károsabb. A szavak beeszik magukat a tudatunkba, tovább dolgoznak. Az önértékelésre nem hat a pofon. Az egyik legerősebb előjelzője a párkapcsolat hosszának és minőségének (a közös értékek mellett) a megbocsátás képessége. Ez egy kiváló alkalom Önök számára, ha ezt gyakorolni kívánják: partnere Önnek az ütéseket, Ön partnerének az órákon keresztül tartó „szidást” (mármint a megbocsátásukat). Azt írja, „sokat veszekszünk, aminek nincs sok alapja”. Az a benyomásom támad, hogy Önöknél puskaporos a levegő, már tele van a pohár. Levele alapján úgy tűnik, bármi, ami a figyelmet megragadja, egyben ürügy is a kritikára. Ha van rajta sapka, az a baj, ha nincsen, az a baj. A másik jelenléte önmagában feszültséget hordoz. Egy párkapcsolat minőségének anekdotikus erejű jele: nem az, hogy mennyit, és hogyan veszekednek, hanem hogy mi ennek a tárgya, lényege. Ugyanarról veszekednek, futják ugyanazokat a köröket, vagy letérnek a kerékvágásról, újra és újra új veszekednivalót találva? Megragadt-e a kapcsolat, terméketlenné vált? Taposómalom-harc ez, vagy egy időnként a gazdagodás lehetőségét kínáló pást? Milan Kundera egyik regényének sokat emlegetett jelenete ugrik be nekem, mikor egy nő hazafelé tartva az autójában, egyedül, arról fantáziál, hogy férjével együtt elrabolják a földönkívüliek egy világba, ahol mindenki örökké él. Nem csak, hogy mindenki belekerül egy örökkévalóságba, hanem több örökkévalóság is létezik, és megválasztható, hogy kivel kerüljünk ugyanabba. Megkérdik tőlük, hogy azonos, vagy különböző örökkévalóságot szeretnének-e. Férje válaszol először, és azonosat kér, majd ő is ugyanazt választja. Ám hirtelen azon kapja magát, hogy arra gondol: bárcsak ne lett volna ott a férje, mikor válaszolni kellett, mert akkor a külön örökkévalóságot választotta volna, mert azt szeretné igazán. És ekkor ráébred, hogy ha nem akar a férjével egy örökkévalóságot eltölteni, akkor miért maradna vele tovább egy percet is. Hazamegy, azonnal összepakol és távozik. Két féle magzati élményvilágban gyökerező félelmet különböztethetünk meg. A halálfélelem a változatlanságtól való félelem. Mikor a megszületés előtti időszakban azt tapasztaljuk, hogy már nincsen több hely, ha maradunk, elpusztulunk. Az alternatíva, az ismeretlentől való, az életfélelem: ha kilépünk, olyan helyre kerülhetünk, amire egyáltalán nem vagyunk felkészülve, ez szintén a pusztulással fenyeget. Önnek ez az első felnőtt párkapcsolata. Minden bizonnyal rengeteget tanult, fejlődött ez idő alatt, és most választania kell: megszüli ezen párkapcsolat utáni Önmagát, vagy marad, abban bízva, hogy közös erővel, elhatározással és hajlandósággal olyanná alakíthatják, amilyet önmaga számára az életben minőségileg elérhetőnek, érdemesnek tart.