Anya - lánya viszony

A kérdés

Jó napot kívánok! Egy 24 éves, egyetem elvégzése után nem sokkal munkába állt lány vagyok. Problémám az édesanyámmal való kapcsolatommal van. A történethez hozzátartozik, hogy édesanyám külföldön dolgozik, 3 hetet Magyarországon és 3 hetet külföldön tölt, váltásban, gyakorlatilag 13 éves korom óta kint dolgozik. A kapcsolattartást eleinte SMS-ben oldottuk meg, majd a technika fejlődésével áttértünk a telefonálásra, végül kapott egy laptopot, és azóta Skypeolunk. Annak hatására, hogy ő külföldön dolgozik, rálátásom nyílt a külföldi keresetekre is, így elsődleges célom az volt, hogy külföldön helyezkedjek el, mivel elég jól fizet a végzettségem. Így rögtön diploma kézhez vétele után elkezdtem kiküldözgetni az önéletrajzomat, diplomámat és ajánlásaimat is, amik külföldről voltak, így mondhatni elég jó eséllyel indultam, az anyanyelvi szintű nyelvtudásommal. Sajnos mindenhol munkatapasztalatot várnak el, így úgy döntöttem, hogy maradok Magyaroszágon, megszerzem a munkatapasztalatot. Mióta felvettek a munkahelyemre, folyamatosan csak azt hallgathatom tőle, hogy nem törődök már az álmaimmal, céltalan vagyok, és hogy miért nem adom be a jelentkezésemet külföldre. Lassan kezdem már úgy érezni, hogy a külföldi munkavállalásom nem is az én álmom volt, hanem az övé. Pont egy otthoni hétvégén jött fel egy vacsoránál újra a téma, amikor elkezdődött újra az "észosztás" és nem bírtam tovább és leüvöltöttem a szüleimet. Előtte ilyen még soha nem fordult elő velem. A másik problémám Vele kapcsolatban, hogy minden nap minimum kétszer KELL vele beszélni. Ha a beszélgetés kevesebb, mint 10 percig tart, akkor máris megy testvéremhez és édesapámhoz, hogy Velem már nem lehet beszélni és nincs semmit témánk és én nem szeretem őt. Holott ez nem igaz, csak egyszerűen, nem történik semmi említésre méltó velem, vagy ha igen, akkor ha elkezdeném magyarázni, akkor azt mondaná rá, hogy ne is magyarázzam, ő ezt nem érti. A lényeg, hogy én vagyok a fekete bárány. Máskor pedig ha mondok neki valamit, hogy MAJD ezt meg azt szeretném csinálni, akkor rá pár napra jön a "számon kérés": ezt megcsináltad MÁR, ezt megkérdezted MÁR?... Ha pedig én nem tudok mit mondani, akkor ő beszél vagy 20 percig a semmiről, mindenről 16 variációban, tizenhatszor, teljesen nyilvánvaló dolgokról (víz melegítést hogyan kell csinálni, hogyan adjak enni a kutyának) én meg úgy felhúzom magam, hogy a beszélgetés végén már a hányinger kerülget. Édesapám és testvérem szerint, ha húznék egy határvonalat, hogy mondjuk 2 naponta beszélünk csak, akkor ideg összeroppanást kapna. Idáig sajnos az volt a tapasztalatom, hogy bármit csinálhatok, mindenből az lesz, hogy én egy rossz ember vagyok. (Mert nem úgy csinálom a dolgaimat, ahogy ő azt kitalálta nekem.) Ha pedig róla van szó, semmit sem lehet konkrétan a szemébe mondani, tojáshéjon kell lépkedni. Nem tudom, hogy mit csinálhatnék, ezért írtam Önöknek. Remélem válaszukban egy kis útmutatásra találok. Köszönettel, J.