amputáció

A pszichológus válasza

Kedves kérdező!

Kedves Kérdező, abban nem vagyok biztos, hogy meg lehet ezt úgy mondani egy kisgyereknek, hogy ne ijedjen meg, bár persze hogy ez lenne a legeslegjobb. A legfontosabb azonban nem is ez, hanem az, hogy beszéljenek, beszélgessenek vele erről, ami egyben azt is jelenti, hogy bárhogy is reagál, bármit érez és gondol a kisgyerek, azzal remélhetőleg nem fog egyedül maradni, nem kell egyedül küzdenie majd a kérdéseivel, az esetleges ijedelmével. Úgy gondolom, hogy a "megmondáshoz" érdemes olyan helyet és időt kiválasztani, amikor együtt lehet lenni, és nyugodtan, zavartalanul beszélgetni. Gondolom, volt előzménye ennek az amputációnak, ha volt, lehet erre utalni a beszélgetés elején: "emlékszel, hogy a papa/mama mennyit betegeskedett a llábával, sokszor fájt neki, sokszor volt kórházban, tudod ez amiatt volt, hogy..." Itt mondanék egy egyszerű, de igaz magyarázatot, mondjuk hogy (ha érszűkületről volt szó) "az erek itt nem jól szállították már a táplálékot, és a levegőt". Itt valószínűleg kérdezősködik a gyerek, hogy ez mit jelent, érdemes ezekre a kérdésekre egyszerűen, tényszerűen válaszolni. Aztán lehet folytatni, hogy "sajnos nem tudták meggyógyítani a lábát, és hogy végre jól érezze magát, és ne fájjon mindig a lába, itthon lehessen (stb.) ezért meg kellett operálni". Persze itt megint külön magyarázat kell, hogy ez azt jelenti, hogy "különleges gyógyszerrel elaltatják, hogy nagyon-nagyon mélyen aludjon, ne érezzen semmit, ami történik, és akkor le tudják venni/operálni azt a részt, ami beteg, hogy a mama/papa többi egészséges része meg ne betegedjen" Én - azt hiszem - a "levágták" szót nem használnám, az nagyoin ijesztően hangzik. "És most a papa/mama olyan székben közlekedik, aminek kerekei vannak, úgy tud ide-oda menni, majd ha megügyesedik, jól megtanulja, akkor egyedül is, de addig segítünk neki, toljuk, mert sajnos csak egy lába van, nem tud járni, csak az egészséges lába van már meg neki. Még kell idő, amíg az operáció helye teljesen meggyógyul, addig vigyázunk rá, hogy ne érjünk ott hozzá, mert most van ott egy seb, ami el fog múlni teljesen" Ebben, amit itt javaslok, cseréljenek le mindent, ami nem felel meg a tényeknek, és fogalmazzák át, ha a saját ízlésük mást diktál. Amit szerintem nem tanácsos megváltoztatni: egyszerűnek, érthetőnek, tárgyszerűnek kell lenni, kerülni az ijesztő kifejezéseket (mint levág, belehal, nagyon vérzik, nyomorék, féllábú, stb.) kerülni. Fontos, hogy kapjon információt arról, hogy ez most a hétköznapokban hogy néz ki, mikor jöhet haza a kórházból, mit fog és nem fog tudni csinálni a nagyszülő, lehet-e vele játszani, tud-e sütit sütni, fog-e mesélni, lehet-e az ölébe ülni, ilyesmi, hogy a kisgyereknek valóságossá válhasson, hogy hogyan formálja ez az esemény az életüket. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a nagyszülő kap gyógyszereket, hogy jól érezze magát (ez jobb kifejezés, mint a "ne fájjon", a fájdalom szót akkor érdemes csak használni, ha a gyereknek is eszébe jutott, hogy ez fáj-e). Lehet, hogy meg fog ijedni a kicsi, de az is lehet, hogy nem, hanem kíváncsi lesz. Azt javaslom, hogy mondjanak neki mindenképp igazat, mert a rossz valóságnál még ijesztőbb a hazugság, a titok, az az érzés, hogy nem lehet számítani a felnőttekre, ha történik valami, mert nem mondanak igazat. És végül: segítsenek a kisgyereknek, hogy ő is tehessen valamit a nagyszülőért: hívja fel telefonon, küldjön neki gyógyító puszit, rajzot, simogatást, adjon neki a csokijából, stb. Enyhít az ijedtségen is, ha tudjuk, hogy tehetünk valamit azért, akit szeretünk. Üdvözlettel: Biró Eszter