Született Budapesten 1905-ben, maghalt Balatonszárszón 1937-ben, élt 32 évet. Gyermekkorát a nyomor és megalázottság, illetve elszakadási traumák jellemzik. Szendi Gábor (2008) szerint a fiatal József Attila számos traumatikus élményen ment keresztül. 1908-ban édesapja elhagyta őket (3éves). 1914-ben első öngyilkossági kísérlete (9 éves). 1919-ben édesanyja meghallt (14 éves). Szendi Gábor (2008) szerint József Attila ambivalensen kötődött az édesanyához, amit Jólán visszaemlékezéseiben is megjelenik. Az ambivalens kötődés eredményeként az anya hiánya szorongást eredményez, közelsége nem nyugtat. Az ambivalens kötődés felnőtkori tünetei: önmaguk leértékelése, mások pozitív tulajdonságainak a felnagyítása, másoktól függőség, elhagyástól való félelem, retraumatizáció. Szendi Gábor ebből vezeti le JózsefAttila kapcsolatteremtési módszereit és szakítási stílusait, vagyis a kora gyermekkori ambivalens kötődés édesanyja iránt nagyban meghatározta a felnőtkori interpszichés kapcsolatait is.
Fontos megjegyezni, hogy „József élete tele van hányattatásokkal, csalódásokkal, szorongásos eredetű pszichoszomatikus tünetektől szenvedett” (Szendi Gábor 2008), ami életének egy bizonyos pontján spirituális krízist eredményezett. A spirituális krízis egy felfokozott állapotra utal, melynek során: megrendül a létezésbe vetett hit és a személy egy spirituális kapaszkodót kezd el keresni. Ennek során regresszív működést lehet tapasztalni pl. felfokozott jelentéstudat, misztikus élmények, a lét mélyebb rétegéinek a megértése, transzcendensbe vetett hit stb. Talán ezeknek is a következményeként, de amikor József Attila először analitikus terapeutához került egyből betegként definiálták. Szendi Gábor szerint az analitikus kezelés kifejezetten negatív hatással volt a költő állapotára, mivel: a kezelés célja a regresszív állapot, ami a traumán átesettek pszichés állapotát szinte mindig rontja. Ennek az oka: a megküzdési kapacitás gyenge, és regresszív állapotban nem tud megküzdeni a traumatikus élménnyel. A kezelő Gömrői Edit szakmai kudarcot átfordította a gyógyíthatatlan beteg stigmába, illetve nem volt megfelelő terápiás reflexió József Attila szerelmére sem. Bak Róbert a költő következő kezelője, aki az elváltozások mögött skizofréniát felételezett, de ez egy téves diagnózisnak bizonyult. Ezt támasztja alá, hogy kortársai mindig különcnek látták, de sohase tartották őrültnek, vagy olyan embernek, aki elvesztette a kapcsolatot a valósággal.
Szendi Gábor (2008) szerint „József "tüneteit" elégségesen magyarázta traumatizáltságából fakadó személyiségfejlődése, kreativitásából eredő különcsége és spirituális kríziséből fakadó nem konvencionális élményei. Ha aggódó környezete nem tereli őt a pszichiátrizálódás csapdájába, s nem terheli meg őt az elmebeteg stigmával, valószínűleg előbb-utóbb kikeveredett volna kríziséből, s ha nem szól közbe baleset képében a végzet, talán végre egy házasságban nyugalmat is lelhetett volna”.
Hollósy-Vadász Gábor
Komment írása