Buda Béla (1980) szerint a művészet jelentősen tudja segíteni az empátia fejlődését, mivel a művészet segíti abban, hogy más kultúrákat is megismerjünk, azok sajátos vonásait, tulajdonságait könnyebben megértsük, elfogadjuk. A különböző művészeti ágak az empátia eltérő területeit tudják fejleszteni. A szobrászat például a testtartás, és testábrázolásán keresztül segít minket abban, hogy megértsük az ábrázolt személy a mozdulataival és mimikájával, mit kíván kifejezni. A szépirodalom olyan sablonokat ad, melyek megkönnyítik a másik ember érzelmi állapotainak a megértését, befogadását, illetve a mitológiák bonyolult emberi (személyes és társadalmi) viszonyokat mutatnak be. A zene abban segíthet, hogy a hangsúlyon és a hangszínen keresztül tudunk következtetni a másik személy mentális állapotára. A fenti művészeti ágakat egybenézve, mind abban segítenek, hogy másik személyt jobban megérthessük, illetve a nem verbális kommunikációján keresztül következtethessünk a lelki állapotára. Ezáltal könnyebben megítélhetjük azt is, vajon az adott állapotban éppen miről gondolkodik.
Buda Béla (1980) szerint a színházi előadás összesűríti az időt és a cselekményt, ami a nézőből azonosulást vált ki a szerepeket eljátszó színészekkel szemben. Így „a drámai helyzetekben lévő főhős lelkivilágát a színész érzelemkifejezése révén érthetjük meg” (Buda Béla 1980, 312. o.). A jó előadás azonosulást vált ki a nézőből, aminek hatására ideiglenesen feladja az énhatárait, belefeledkezik a darabba, nem vesz tudomást a közvetlen környezetéről, a darabra koncentrál. A darab végén a nézőben visszaállnak az énhatárok, megkezdődik a korábbi azonosulás során nyert élmények feldolgozása. Az darab során az erőteljes azonosulás olyan érzelmi állapotokat idéznek elő, melyek a darab egyes momentumait sokáig érdekessé teszik a néző számára, illetve a látottakkal kapcsolatos fantáziák segítik a további feldolgozást. Az azonosulás tekinthető egy empátiás tréningnek is, ahol a néző megtanulhatja, hogy a mindennapi életben is hogyan lehet megtalálni a valódi indulatokat.
Buda Béla (1980) szerint a filmnézés nem csak az időt tudja uralni, hanem a színházzal szemben a teret is, illetve a filmben a cselkemény lineáris előrehaladása is felbontható. Ezeknek a tényezőknek az összhatása eredményezi, hogy a néző erőteljesebb azonosulást képes megélni a moziteremben, mint a színházban. A film képes még olyan nonverbális jeleket is bemutatni, amire a színház a fizikai távolság miatt nem képes pl. az arcizmok legkisebb rezdülései. Ugyanez mondható el a sportesemények közvetítéséről is pl. a hátrányban lévő kosárlabdacsapat palánkra törő játékosának az arcrezdülései, melyek kétségbeesett erőfeszítésről tanúskodnak. Ezek a tényezők erőteljes érzelmeket váltanak ki a nézőből, ami megkönnyíti az azonosulást. A filmnézés során szintén eltűnnek az énhatárok, azok csak a filmnézés végeztével térnek vissza. A film egyik sajátos jellemvonása lehet, hogy képes hosszabb ideig lefoglalni az ember gondolatait, akár a film megtekintését követően több hónappal is jelenhetnek meg a filmmel kapcsolatos fantáziák.
Hollósy-Vadász Gábor
Komment írása