A kérdés
Tisztelt Doktornő/Doktor Úr! Évek óta ugyanaz a problémám. Úgy érzem a férjem elhanyagol. Ha próbálok vele beszélgetni arról ami bánt hogy megoldást találjunk, egy szót sem szól. A falnak beszélek vagy a háta közepét látom. Volt hogy kiakadtam a közönyre és a hallgatásra és felemeltem a hangom hogy valami reakciót kicsikarjak belőle. Megoldást nem találunk soha mert a velem való kommunikáció kimerül a hibáztatásomban és a gúnyos megjegyzésekben. Többször emlegette hogy megérdemlem az ilyen bánásmódot és már a 'kuss!' is elhagyta a száját. Szabad idejét itthon legtöbbször a TV előtt tölti távirányítóval a kezében. Soha nem keresi a társaságomat és soha nem vitt el sehová kikapcsolódni. Két kiskorú gyermekünk miatt hallgattam mindeddig hogy mindenért én vagyok a hibás, remélve hogy jelent valamit neki a házasságunk. Eltürtem a magányt és a megaláztatást, kirekesztettséget és a nyomort. Sokat sírtam ez miatt de őt nem hatotta meg. Úgy érzem beleőrülők. Nagyon fáj hogy élvezi azt ha sírni lát. Mit tegyek? Reménykedjek vagy tegyek pontot a kapcsolatra?A pszichológus válasza
Kedves kérdező!
Kedves Kérdező, elég szomorúan hangzik, amit ír. Abban teljesen egyetértek, hogy a legjobb az volna, ha sikerülne a férjét rábeszélni, hogy együtt keressenek megoldást arra a helyzetre, amitől Ön évek óta rosszul érzi magát a kapcsolatában. Lehet, hogy most egészen másképp kellene hozzákezdenie, mint eddig, hogy a férje egyszer meghallja, úgy értem, hogy végre egyszer elérjen a tudatáig is, hogy tényleg nagy baj van. Mert ha jól értem, amit ír, tényleg komoly a probléma, hiszen mostanra Ön eljutott arra a gondolatra is, hogy akár pontot kellhet tenni a házassága végére. Talán érdemes lehet a férjét egy kávéra meghívni valahová, vagy kiválasztani egy olyan estét, vagy hétvégi napot egy beszélgetési kísérletre, amikor a gyermekeik (sem senki más) nem zavarhatják azt meg. Jó volna megmondania a férjének, hogy teljes figyelmet kér tőle, nagyon komolyan kell beszélniük. Sajnos mivel igen hasonló próbálkozásokkal nem ért célt korábban, igen könnyen meglehet, hogy nem sikerül vele komolyan beszélgetni, vagy a beszélgetés nem vezet kívánt eredményre. Akkor viszont nem lesz más hátra, hogy Ön az ő aktív közreműködése nélkül gondolja végig (és ebben valószínűleg segítségre lesz szüksége, jól jönnek ilyenkor a barátok és akár pszichológus is), hogy tovább él-e úgy, mint eddig. Ha eddig tudta tűrni, nyilván képes tűrni továbbra is ezt az életet, de azt kell végiggondolni, hogy akarja-e, lesz-e elég energiája rá, sőt, hogy az energiáit erre a tűrésre akarja-e fordítani, vagy másra, a gyermekei és önmaga boldogulására. De sok praktikus dolgot is végig kell vennie: életszervezés, pénz, stb. Nem tudom, mekkorák a gyermekei, kell-e még őket hozni-vinni, vagy hogy mekkora az Önök vagyona, meg tudják-e oldani a különköltözést. A házassága megjavításához feltétlenül szükség van a férje együttműködésére, de a váláshoz nem okvetlenül. Bár kétségtelen, hogy még válni is inkább együttműködve lehet jobban, mint egymással harcolva. Abban biztos vagyok, hogy még ha Ön annál is sokkal rosszabb volna, mint amilyennek a férje mondja, akkor sem valószínű, hogy mindenért Ön volna a hibás, mert a kapcsolatok sorsa nemigen szokott csak az egyik emberen múlni. Nem tudok azonban nagyon egyértelmű választ adni a záró kérdésére (hogy reménykedni, vagy pontot tenni a kapcsolat végére)., mert nem szeretnék egy rövid levél alapján (meg egyébként sem) direktben beleavatkozni egy család életébe. De abban biztos vagyok, hogy ha Ön csak tétlenül reménykedik, és nem csinál valami olyat, amit eddig nem, akkor annak a legnagyobb a valószínűsége, hogy pont ugyanúgy mennek tovább a dolgok, mint eddig. Nagyon kívánom Önnek, hogy sikerüljön úgy alakítania az életét, hogy jobban érezhesse magát a mindennapi életében, a saját kedvéért, és a gyermekei kedvéért is. Üdvözlettel: Biró EszterKiemelt szakemberek a témában
-
Kiss-Tóth Petra
Pszichológus, Szervezet és vezetőfejlesztő és munkapszichológia szakpszichológus
Budapest és Pomáz