A kérdés
Először is a túlzottan erős kötödés az egyik legfontosabb, ez azért különös, mert szükségem van valakire, akihez ragaszkodhatok, és mivel szinte félek a világtól, nem találok a helyemet, ezért amikor találok valakit, akiben végre megbízhatok, azt egyszerűen nem bírom elengedni. Görcsösen kapaszkodok a másikba, azt akarom, hogy betöltse bennem az űrt és segítsen megtalálni az igazi énemet, mert az énképem folyamatosan változik, nincs egy fix dolog, a kedvem egyik pillanatról a másikra változhat, és egy napon belül megélhetem a legmélyebb poklot, és a legmagasabb mennyet is, visszatérve a ragaszkodáshoz, mivel magamban nem bízok, ezért igazán nem tudok megbízni másokban sem, ha találkozok azzal a bizonyos személlyel, akiben valahogy érezem, hogy bízhatok, akkor az egész lelkemet ki akarom önteni neki, de közben rettegek, hogy akkor rögtön elhagy, mert ugyan ki lenne képes elviselni ezt a káoszt? Tehát egyszerre akarom ölelni a másikat, és jobban szeretni mindennél, a saját életemnél, és mindent feláldoznék érte, de másik szempontból meg rettegek az elhagyatástól, visszautasítástól, ezért inkább bezárkózok, úgy teszek, mint ha gyűlölném, és ezzel azt akarom elérni, hogy maradjon, tiszteljem úgymond a másikat, hogy meddig bír elviselni, és természetesen a legtöbbször csalódok, mert tényleg ki lenne képes ezt elviselni? Jellemző az, hogy magamat okolom, és ez nagy hiba, mert igenis vannak, akik szívből szeretnek, és képesek elviselni ezeket a hangulatingadozásokat, de valamiért nem merem elhinni, hogy tényleg képes valaki igazán szeretni.. Félek hogy elhagynak. De a legkisebb apróságban is meglátom a boldogságot, az örömet, egy pillangó látványától én is szárnyalok és amikor minden csodás körülöttem, akkor jobban élvezem az életet, mint bárki gondolná. És amikor eltűnik az életemből az, akihez (valljuk be betegesen) ragaszkodok, az pokoli érzés. Fogalmuk sincs az embereknek, hogy mit tesznek azzal, ha magamra hagynak, de nem is fogják sajnos sosem megérteni, nekik furcsa és érthetetlen ez az iszonyat szoros kapcsolódás.A pszichológus válasza
Kedves kérdező!
Kedves Bettina! Az Ön által leírtak jelentős része az emberek legtöbbjére jellemző. Mindannyian vágyunk arra, hogy kapcsolódjunk valakihez, hogy legyen, aki törődik velünk és gondoskodik rólunk, akihez kötődhetünk. Ha valakit szeretünk, akkor az elvesztése természetesen fáj, és nem akarjuk, hogy elhagyjon bennünket. Bizonyos gyermekkori sérülések hatására az emberek egy része érzékenyebb, bizonytalanabb, könnyebben elveszíti bizalmát, hajlamosabb a szorongásra kapcsolataiban. Van, akit ez a bizonytalanság aktivizál, azaz ha szorongani kezd, akkor fokozottabban közeledik a másikhoz. Más embereknek a közelséggel van nehézségük, amelynek szintén jellemző múltbeli mintázata van, ezek az emberek azt tűrik nehezebben, ha valaki nem tartja megfelelőnek az ő kötődési viselkedésüket, és emiatt az előbb leírt módon közeledni kezd. Ilyen emberek találkozásából gyakran adódnak párkapcsolati problémák (melyek egyébként sikeresen orvosolhatóak). Az Ön által említett diagnózis egy pszichopatológiai (lelki betegség) kategória, nagyon súlyos betegséget, ún. személyiségzavart jelöl. A lélek dolgaiban azt gondolom, nehezebb olyan világos kategóriákat megfogalmazni, mint pl. az orvoslásban. Bár vágyunk arra, hogy biztosan lehessen valamit tudni, a lélektan sajnos nem ennyire fekete-fehér, az emberi viselkedés, működés sokrétű és komplex. Hogy valaki miért olyan, amilyen, abba minimum a saját életidejének történései játszanak szerepet, de gyakran annál több, családjának múltja, szülei (nagyszülei…) élete is szerepet kap. Hogy kérdésére rákanyarodjak: az Ön által leírt “tünetek” a borderline személyiségzavar leírásában is szerepelnek, azonban egy ilyen dagnózis felállításához több minden szükséges, mint hogy Ön kapcsolataiban az átlagosnál jobban ragaszkodik talán a másikhoz, és a vélt elhagyatásra hevesen reagál. Nem írt életkoráról és aktuális élethelyzetéről sem, pedig ebből a szempontból nem elhanyagolható ez sem: bizonyos életszakaszokban ill. események hatására teljesen érthető és szokványos reakció lenne mindaz, amit Ön leír. Nem tartom szerencsésnek a diagnóziskban gondolkodást. Ugyan egy szakember számára van előnye, mert bizonyos ismert tünetegyüttesek esetében számos dolgot feltételezhet a kialakulással és a kezeléssel kapcsolatban, de egy laikus számára inkább megbélyegző lehet az ilyesmi - bár azt is tudom, néha jó, ha neve van annak, amit érzünk, ahogyan érezzük magunkat a világban. Azt javaslom Önnek, hogy ha ennyire foglalkoztatja saját élményeinek megismerése és megértése, és ha kapcoslataiban problémát okoz az, ahogyan Ön közeledik egy másik emberhez és ahogy kapcsolódni tud, feltétlen vágjon bele egy önismereti folyamatba. Soraiból úgy éreztem, sokszor nehéz egyedül lenni, vagy aggódni a fontos másik miatt, néha nehéz elviselni az érzések kavalkádját, rendet teremteni belül, megosztani a legbensőbb dolgait. Érdemes ezzel foglalkozni, hiszen lelki jóllétünk egyik fontos alapja a másokkal való kapcsolat, szeretetteli kötődéseink hálózata. Minden jót kívánva, üdvözlettel: Féderer SáraKiemelt szakemberek a témában
-
-
-
Dengyel Kinga
Klinikai szakpszichológus, Környezetvédelmi szakpszichológus
-
