A kérdés
Kedves szakértő! Hogy lehet az, hogy amíg mások arra sem emlékeznek, mi volt a jelük az oviban, addig nekem színtiszta emlékeim vannak nemcsak az ovis időszakról, de még jóval korábban is(1,5 évesen is!). Én fel tudom sorolni az ovitársaim nevét, a legtöbbjükét vezetéknévvel együtt, a kisiskolásokét is, és későbbiekét is. Pedig három iskolába jártam. Vannak, akik egyszerűen jobban tárolják a korai emlékeket? Vagy ez nálam azért történt, mert sok volt a trauma? Persze sok rosszra emlékszem, mint kortárs bántalmazás oviban, később suliban is, otthoni verések, molesztálás, de ezen kívül jó emlékeim is vannak. Szépek, mindenféle trauma nélkül. A kutyám születése, a búcsú, nagymama látogatása, meg pl. 5 évesen amikor kézen fogva mentem egy nagyon helyes tejfölszőke kisfiúval, a Petykóval. Akkor nyáron játszottunk egy hetet, de még mindig tisztán emlékszem rá! :) Amikor szüleimet kérdeztem egy-egy emlékről (nyilván csak a pozitívakról), akkor mindig mondták, hogy ekkor másfél éves voltam, akkor kettő, amakkor három... Két évesen beleestem egy 10 m mély gödörbe fejjel lefelé, betört a fejem, csoda hogy nem haltam meg, de erre például nem emlékszem, csak szüleim elmeséléséből. Amit csak azért mesélnek még mindig, hogy elmondják a végén, milyen buta voltam, hogy odamentem és beleestem. De hát ők hagytak egyedül az udvaron felügyelet nélkül...2 évesen... Mitől függ, hogyan tárolódnak az emlékek? Lehet ahhoz is köze, hogy én gyakran előhozom őket és ábrándozom rajtuk? És még egy segítségre lenne szükségem. Ez gyerekkorom óta megvan sajnos, kb. 7 évesen kezdtem ezt el játszani, és már kezd zavarni. Ha elindulok valahova, suliba, bevásárolni, teljesen mindegy, ahogy megteszem az első lépéseket, puff, kikapcsol az agyam, és állandóan álmodozom, totál máshol jár a fejem. Se ismerőst nem veszek észre ilyenkor, csak megyek és megyek. Többször előfordult, hogy majdnem elütött emiatt autó vagy busz, mert nem érzékelem a környezetem. Koncentráltam arra, hogy ne csináljam, de képtelen vagyok rá. 14 éve berögzült, és sehogy se tudok ettől a kikapcsolt állapottól megszabadulni. A helyzet az, hogy nagyonis élvezem, imádom csinálni, nagyon jólesik. De nem akarok balesetet okozni, meg ez olyan fura dolog.. Hogyan tudnék ezen változtatni? Már ha lehetséges?A pszichológus válasza
Kedves kérdező!
Kedves Levélíró! A korai emlékek felidézésének képességében ha vannak is adottságbeli különbségek, levele alapján azt gondolom, az Ön esetében minden bizonnyal döntő szerepet játszik a gyakorlás. Ahogy Ön is írja, „gyakran előhozza őket és ábrándozik rajtuk”. Ez olyan, mint ha egy verset memorizálna. Ahogy újra és újra felidézi, egyre mélyebben rögződik. Írja azt is, hogy szüleit szokta kérdezni egy-egy emlék kapcsán. Ezekben az esetekben nem pusztán egy újbóli előhívás és átismétlés történik, hanem a történet családon belüli szinkronizálása, összhangba hozása, egy családi legenda kialakítása. Emlékezetünk rekonstruktív módon működik, egy történetből, helyzetből apró töredékekre, részletekre emlékszünk csak, és pusztán a felidézés pillanatában egészítjük ki ezeket kerek egésszé saját gondolati sémáink mentén. Éppen ezért, amit szülei Önnek mesélnek, éppúgy szól róluk, mint Önről. Mint ahogy elmosódik a határ mese és mesemondó, előadás és előadó, szónoklat és szónok között is. Ahogy ugyan azt a témát két festő teljesen különböző módon festi meg, úgy az Ön értelmezése, élménye is érvényes, akár egyezik ez a szüleiével, akár nem. Amiket szüleitől hall, azok az Ő emlékeik alapján, az ő sémáik mentén megformált történetek. Ha egy ilyennek az a tanulsága, hogy Ön „milyen buta volt”, abból én elsősorban nem az Ön akkori értelmi képességeire következtetnék. Valóban, a trauma gyakran mintha lecövekelné elszenvedőjét az adott időpontra. Ez a „lecövekelés” sok formát ölthet, egyfajta figyelmi, gondolati, érzelmi, életviteli letapadást jelent. Emlékek általában is sokkal erősebben rögzülnek érzelmileg felfokozott állapotban. Levelében volt egy megjegyzés, ami különösen felkeltette a figyelmemet. Azt írta, hogy szüleit „nyilván csak pozitív emlékekről kérdezi”. Számomra – így kívülállóként, és hogy Önről csak egy levélnyit tudok – nem világos, miért lenne ez nyilvánvaló, azaz a rossz emlékek tabuként kezelése. Az egyik legelterjedtebb és alátámasztottabb felfogás szerint nem maga az esemény traumatizál, hanem hogy az áldozat nem kap lehetőséget a megfogalmazásra, feldolgozásra. Ha nem beszélhet róla, nem mesélheti el, nem fejezheti ki valamilyen módon. Egy titokként nehezedik az életére, belső világára. Ha ez a titok közvetlen hozzátartozókat érint, akkor a mindennapi életre hat, falként akadályozza a kellően, igényszintnek megfelelően intim, bizalmas viszony meglétét. A titok elszigetel, szégyenérzetet szül, ami bűntudatba torzul. A másik Ön által felvetett téma, az Ön szokása, amit a szakirodalom, angolul, „daydreaming”-nek nevez. Ön egy különösen aktív, kultivált belső életről, kidolgozott fantáziavilágról számolt be levelében. Ez a fajta befelé fordulási képesség komoly erőforrás, rendszerint magas empátiával, kreativitással is együtt jár. Ha élőben beszéltünk volna, megkértem volna, segítsen nekem jobban érteni. Egyrészt azt írja, hogy „nagyon is élvezi”, másrészt azt is, hogy igyekszik tőle megszabadulni. Levele alapján nem tudtam eldönteni, hogy valóban túl nagy árnak érzi-e ezért az élvezetért, hogy néha elsétál ismerősök mellett, illetve hogy többször majdnem elütötte egy autó vagy busz. Azt veszem észre magamon, hogy szeretném megtudni: Vajon tényleg veszélyben érzi magát a közlekedés során? Vagy van még más ok is, amiért ezen változtatni akar? Önnek szokásává vált, hogy amint elindul valahová, robotpilótára kapcsol. Mint minden szokást, kitartó gyakorlással, legfeljebb pár hónap alatt meg lehet változtatni, erre kidolgozott pszichoterápiás keretek is ismertek, de Ön saját magának is tud kitartással és türelemmel ebben sokat segíteni. Üdvözlettel Simon ZoltánKiemelt szakemberek a témában
-
Kiss-Tóth Petra
Pszichológus, Szervezet és vezetőfejlesztő és munkapszichológia szakpszichológus
Budapest és Pomáz
-
