Beilleszkedés

A kérdés

Tisztelt Címzett! Rengeteget gondolkoztam, hogy írjak e vagy sem, főleg azon vacillálva, hogy van e értelme egy levélnek vagy sem, hiszen a történetem egészét kifejteni nem hiszem, hogy lehet levélben. Azért megpróbálkozom vele. 22 éves másod éves közgazdász hallgató vagyok. 2011.09.20-án egy foci edzésen lesérültem, amiből 2 évig lábadoztam és igazából a mai napig nem jött teljesen rendbe. Úgy gondolom, hogy innentől indultam el egy lejtőn és kerültem nagyon mély gödörbe, amiből egyelőre nem sikerült kimásznom. Azért tudom ennyire pontosan a dátumot, mert a foci szerves részemmé vált az évek során, és bár nem műveltem a legmagasabb szinten, a környezetemben kiemelkedőnek számítottam. Második évemet kezdtem 19 évesen a felnőtt csapatban, ahol már az első évben biztos kezdő voltam és már ekkor hallgattak rám a veteránok is. Lényegében a csapat egyik vezéregyénisége voltam. Szinte pontosan ugyan az zajlott le ami a serdülő korosztályból való fellépésemkor az IFI korúak közé, 13-14 évesen. Nagyon gyorsan alkalmazkodtam a "nagyobbakhoz" és gyorsan elértem, hogy számítsanak az észrevételeim. Bár csapatkapitány nem lettem még is én voltam az aki irányította a csapatot. 2011. szeptemberéig egy olyan időszak volt számomra, ahol fontos része voltam mindennek és mindenkinek. Barátok, tanárok, ismerősök adtak a szavamra. Azért tartottam fontosnak ezt leírni, mert attól a naptól kezdve nem vagyok ugyan az az ember. Onnantól kezdve nem tudtam azzal foglalkozni amivel szeretek, ami jó kedvre derít ha épp rossz passzban vagyok, vagy ha épp a dühömet akarom kiereszteni. Nagyban nehezítette a dolgot, hogy egy olyan srác rúgott le, aki csak abban a pár hónapban járt edzésre. Eleinte csak őt okoltam mindenért, de később rá jöttem, hogy én is felelős vagyok ezért, hiszen a sérülésem után 1 héttel már edzésen is voltam, ahol kb 10 perc után még rosszabbá tettem a sérülést. Sokáig tartott míg legalább idáig eljutottam, hogy nem a "másik" okoltam mindenért. De addig többször álmodtam és gondoltam arra, hogy az engem ért fizika sérülésre csak a fizikai "megtorlás" hozhat megnyugvást. Végül szerencsére nem tettem semmit az illetővel. Ezt tetőzte az, hogy 2012. augusztusában indult az egyetemi képzésem (Sopronban) 200 km-re az otthonomtól (Esztergom) úgy, hogy senkit sem ismertem egyedül a páromat,akivel együtt léptünk a felsőoktatásban két különböző szakon. A gólyatáborba nem tudtam elmenni, mert éppen akkor is egy injekciós kezelésen voltam ami szinte teljesen mozgásképtelenné tett 1-2 hétig. Az isten tudja miért, de sehogyan sem ment a beilleszkedés, pedig korábban sosem voltak ilyen problémáim. Ami a legjobban zavar, hogy eltelt másfél év és ez idő alatt egy csoporttársammal sem sikerült kialakítanom igazából semmiféle viszonyt. Ez egészen odáig fajult ebben a félévben, hogy konkrétan nem mertem bemenni az órákra, hogy ne kelljen találkoznom velük, illetve nem is a találkozás, hanem, hogy ne kelljen egyedül ülnöm. Ha mégis bementem csak is előadásokra, ahol legalább 100-an ülünk, a gyakorlatokra, ahol 25-30-an vagyunk szinte be se mentem. Ebből adódóan örülök, ha két tantárgyam meg lesz idén. Szóval itt tartok most, 2 és fél évvel a sérülésem után + 18-kg-al barátok nélkül. De talán nem is ez a legfőbb problémám, hanem az, hogy régen, ha elterveztem valamit 95%-ban el is értem. Most meg? 5%-ban talán elérem. A kudarcokból eredő frusztráltságomat pedig ( mint ahogy látszik a felszedett kilókból) féktelen "zabalásba" fojtottam. Mindig is szerettem a finom ételeket, de akkor még a heti 3-4 edzéssel és 1-2 meccsel le is mozogtam mindent, de most teljesen felhagytam mindenféle mozgással. Ez a pluszok pedig nagyban hozzájárultak, ahhoz, hogy ne merjek hozzá szólni a csoporttársaimhoz. Ezekkel a problémákkal szembesülök nap mint nap és bár úgy gondoltam képes vagyok egyedül megoldani ez sajnos nem sikerült. Mit kéne tennem? Mit kell tennem? Hogyan térhetnék vissza réig önmagamhoz? Köszönettel: Zoltán