A kérdés
Tisztelt Pszichológus! Egy rendkívül összetett, és bonyolult problémával fordulok önhöz. (Bár lehet ez csak számomra összetett és bonyolult? ) Alig fél éve lettem 16 éves, és tudatában vagyok azzal, hogy jelenleg zajlik le nálam a serdülőkor, mely testi és lelki változásokkal jár együtt. Előre is elnézését kérem, hogyha esetleg kuszának tűnik a megfogalmazásom, de jelenleg a gondolataimat is elég kuszának érzem, mivel jelenleg alvászavarral küzdök és elborultnak érzem az elmémet. Nos, a problémám több dologban gyökerezik. Először is, mindig elég pesszimistán figyelem a világot, és sok ellentétes gondolatom támad még barátaimról is, ami miatt bűntudatot érzek. Nem teljesen értem jelenleg a bűntudat fogalmát, nálam talán az "isten félésében" nyílvánul meg. Hiszem, hogy nem hiszek, de olykor mégis kételkedek abban, hogy valóban jól hiszem? Ezért mégis félek. Tudom elég kusza, ezért elnézést kérek. Olykor felvetül bennem a kérdés: Az emberek hogyan tudnak megbékélni magával a múló világgal, és a napi robotolással. Lehetséges, hogy most kezdek belegondolni az élet fogalmába. Meg kell mondanom ez elég nehéz, viszont gondolom minden embernek nehéz lehet. Bocsánat. Nagyon sok mindenről szeretnék mondani valamit, de nem is tudom hol kezdjem. Visszatérve, úgy érzem két ellentétes személyiség munkálkodik bennem, de ezt lehetséges, csak a bűntudat okozza, és valójában romlott lélek vagyok. Jelenleg nem érdekelnek a szerelmi párkapcsolatok, és sosem érdekeltek igazán. Viszont néha-néha úgy érzem, hogy a saját nememhez vonzódok, de mivel az érdeklődési köreim minden figyelmemet elvonják erről, nem foglalkozok ezzel mélyrehatóbban. Nos az érdeklődési köreim sok ffelé megnyilvánulnak és sok szomorúságot okoznak mivel sportolni külömböző okokból nem tudok (kevés az időm) pedig imádom a kosárlabdával járó izgalmakat, és a balett táncot. A zenét is szeretem, hegedűltem de abbahagytam, majd megbántam. Nos sok megbánás van mögöttem, de mégsem mivel új dolgokat is szeretnék kipróbálni. Jelenleg festőnek tanulok, melyet nem nagyon tudok megunni, és énekkarba járok önként és a történetek írása a szenvedélyem, legtöbb történetem, kitalált teremtéstörténettel foglalkozik, melyekben legtöbbször maga az isten az ellenség. Ezt félretéve az ellentétes személyiségem a versenyszellemben is megnyilvánul. Egyszer úgy gondolom szép amit csinálnak mások egyszer meg gyűlölöm őket ezért. Irigység lenne? Talán. Sok embert gyűlölök, és szeretek egyszerre, és ezt nem értem. Családi állapotom elég bonyolult, mivel szinte mindent megkaptam, de ez sosem volt elég, de a szüleim rengetegszer veszekedtek (durvább formában is) és amikor megpróbáltam közbeszólni én húztam a rövidebbet. Tisztában vagyok olyan helyzetekkel amikor belátom, hogy nem volt igazam, de többségben nem értem a hibámat. Szüleim egyre többet isznak. Mostani legnagyobb érdeklődésem a japán képregények, és animációs filmek. Sok fajtája van ennek is, mivel vannak olyan történetek melyeken sírni lehet, vagy örülni, tulajdonképpen sokfajta van, és én szeretem látni az emberek kitalált történeteit. A romantikus történeteket gyűlölöm. Legalábbis élőszereplős filmekben. A legjobban a thriller és dráma sorozatokat kedvelem. ("animékben") Egyre többet kezdtem el olvasni mostanság, és van egy könyv ami ráébresztett saját magammal egy két dologra. A címe Dan Wells - Nem vagyok sorozatgyilkos. A főszereplő egy fiatal "szociopata" aki megpróbálja elzárni titkos gyilkolási hajlamait. Sokszor álmodok olyanokról, hogy megölök valakit. De tudatosan soha nem lennék képes kioltani egy embertársam életét. Úgy érzem van egy másik személyiségem, meg mégsem. Van is, meg nem is, én magam alakítottam ki egy másik Aria nevű személyiségemet, és minden gonosz gondolatomat neki tulajdonítom. Ez Disszociatív személyiség zavar lenne? Volt egy olyan korszakom, amikor minden álmomat reménytelennek tartottam (mivel mostanában elkezdtem pontos megtervezett életet élni, de hirtelen valamiért reménytelennek éreztem.) és megvágtam magamat, puszta kiváncsiságból, már csak hogy tisztában legyek a lelki nyomással amit rám tett. Nem akartam meghalni, csupán (legalábbis ezzel hitegettem magamat.) így vezettem le a felesleges feszültséget. Mostanában teljesen ön- és közveszélyesnek érzem magamat, és ezeket az érzéseket két barátomnak is leírtam. A gyilkolási hajlamokról is. Mindketten megértően fogadták, de tudom hogy magukban máshogy gondolják. Az egyik akinek leírtam (mivel szemtől szemben sokszor elakadok az előre megfogalmazott beszédben) hasonló érzései voltak. Erről jutott eszembe, régebben általános iskolában sokszor bántalmaztak, kiközösítettek, és nem hittek nekem több dologban se. Viszont amikor szó szerint baráti kört váltottam még jobban kétségbeestem és zaklattak is mivel a "kavarások" célpontja lettem. Lehetséges, hogy emiatt lettem ilyen? Sokszor gondolkodok, hogy a normál emberek (tisztában vagyok azzal a ténnyel is, hogy ilyenkor a serdülő korban levő ember külömbnek érzi magát a többinél) értelmetlenül élnek, és a legfőbb céljaik a "bulizás" "pasizás" és házasság majd "lebabázás" majd házasság leromlása? vagy fenntartása, és halál. Én egyszerűen nem akarok ilyen életet élni, és ezeket az embereket felettébb idegesítőnek, és értelmetlennek tartom. Van alkalmam "megfigyelni" egy ilyen személyt a közelemben mivel egy régi barátnőm átjár hozzám néha és beszél az internetes kamuiról, a bulikról amerre járt, és a "tucatpasijairól". Őt képes vagyok elviselni de legfőbbképpen azért mert egy ilyen embert szivesen megfigyelnék. Észrevettem magamon a "letárgyiasítást" amivel minden embert megpróbálok elemezni, és lenézni. Tulajdonképpen emiatt már nincsen bűntudatom, és egyre jobban elkezdett érdekelni a pszichoanalízis, de jelenleg "gőzöm sincsen" hogyan tudnék továbblépni erre a területre, mivel annyi mindent feladtam, és tűztem ki célomul, de jelenleg maga az ember gondolkodása érdekel legfőképpen, és jellemfejlődése. Fejlettebnek érzem magamat kortársaimnál, és ezt már egy tanárom megemlítette nekem. Megpróbálom leplezni igazi személyiségemet mások előtt, és egy gyerekes, boldog "personámat" mutatni, mely már teljesen berögződött és csak írásban tudom igazán kimondani valódi érzelmeimet, de a magamba fordulásom miatt egyre jobban kezd megmutatkozni az igazi személyiségem, és ezt képtelen vagyok meggátolni. Jelenleg azért szántam el magam, hogy írok, mert mostanában egyre többször keveredek nézetletérésbe a szüleimmel, többször gondolok arra, hogy elszökök, öngyilkos leszek, megölök valakit, de tulságosan tudatosnak érzem magamat ahhoz, hogy bármelyiket véghezvigyem. Tulságosan tudatában vagyok a következményekkel, de félek, hogy esetleg a helyzet hozta "hirtelennel" nem gondolok a következményekre. Már gondolkoztam azon, hogy pszichiáterhez megyek, de még nem vagyok biztos abban, hogy bebeszélem magamnak az egészet, vagy ténylegesen egy lelki tanácsadót kéne keresnem. Jelenleg azon gondolkozok, hogy úgy tűnhetek az ön szemében, mint egy ostoba ember aki utánakeresett pár pszichológiai fogalomnak és felhasználta azokat, és beképzelte magának? Kicsit én is kételkedek magamban, de bízok abban, hogy ön meg tudja állapítani, hogy melyik a megfelelő. Kérem adjon tanácsot! Köszönettel: Egy fura "fiatal" lány.A pszichológus válasza
Kedves kérdező!
Kedves Erlanda! Mivel még igen fiatal, ezért az Önt gyötrő problémákat, az ellentétes érzelmeket, a gyakori hangulati hullámzást, a szülőkkel való konfliktusokat, az önmagában való kételkedést elsősorban a serdülőkor számlájára írnám. Ettől persze nem lesz könnyebb elviselni, de legalább annyi valószínű, hogy nincs szó komolyabb problémáról. A serdülőkor igen viharos időszak, nehéz elfogadni a megváltozott testképet, a hormonális változások is szerepet játszanak az érzelmi viharokban. Személyes tapasztalatom szerint a serdülőkor korunkban (elnézést a fellengzős kifejezésért, de ennél lényegre törőbben nehéz lenne megfogalmazni) kitolódhat akár a húszas évek elejéig, bár nyilván vannak olyanok, akik ezzel nem értenek egyet. Vannak azonban olyan jelek az Ön esetében, melyekre mindenképp érdemes figyelmet fordítani, pont azért, hogy ennek a nehéz időszaknak, a felnőtté válásnak a lezárulásával ne okozzanak további problémát. Igyekszem a levelében leírtak sorrendjében haladni. Az alvászavar olyan dolog, amivel rövid távon is foglalkozni kellene. Az emberi test alapvető igényei közé tartozik az, hogy az alvás mennyiségében és minőségében is megfelelő legyen, ennek hiányában számos aggasztó és riasztó tünet alakulhat ki. Első körben érdemes a háziorvoshoz fordulni, ha ez nem jár sikerrel, akkor pedig keressen fel szakorvost. Az ellentétes érzelmek más emberekkel, egyes dolgokkal kapcsolatban 16 és fél éves korban természetesnek mondhatók. Az ilyen korú fiatalok hajlamosak a világot fekete-fehérben látni. Valami csak „fekete”, vagy csak „fehér”, és a kettő időnként egy adott személlyel (például szülővel vagy baráttal), vagy bármi mással kapcsolatban szinte minden átmenet nélkül változik. Pedig minden és mindenki lényegében „szürke”, vagyis vannak benne pozitív és negatív vonások, különböző mértékben. Ezt a „látásmódot” azonban tanulni kell, nem megy automatikusan, és ez is része a felnőtté válásnak. Ha a „fekete-fehérben” gondolkodás hosszabb távon is fennmarad, az komoly problémáknak (például depresszió) lehet a melegágya. Istennel kapcsolatos, nem kikristályosodott nézetei szerintem szintén nem kórosak, nagyon sok ember keresi a helyét a világban, az élet értelmét, és érthető módon nehéz elfogadni azt, hogy az életünk csak a mindennapi robotolásról szól. Ez azonban nem „ökölszabály”, mindenki előtt nyitva áll a lehetőség, hogy rátaláljon a saját útjára, melynek látja célját és értelmét. A saját neméhez vonzódás is előfordulhat serdülőkorban, hosszú távú következmények nélkül. Az aktív sport olyan tevékenység (különösen a labdajátékok és a csapatsport, márpedig a kosárlabda mindkét kívánalomnak megfelel), amire mindenképp érdemes időt szakítani, akár más tevékenységek háttérbe szorítása árán is. Az aktív testmozgás az egyik leghatékonyabb szorongásoldó. Művészi ambícióit, tehetségét ne hagyja elsorvadni, rengeteg feszültséget lesz képes így levezetni, és nem mellesleg jól is érzi magát közben. Vonatkozik ez a zenére is. Fontos, hogy az alkotás ne váljon teljesítménykényszerré, hanem önmagáért, a tevékenység öröméért csinálja. A két ellentétes személyiség egymás melletti létezése, sőt, egyre határozottabb szétválása már komolyabb figyelmeztető jel. Önmagában még ez sem kóros, és „belefér” egy viharos serdülőkorba, de ezt a tendenciát fontos lenne minden lehetséges módszerrel (önkontrollal, baráti beszélgetésekkel, terápiás segítség igénybevételével) megállítani és visszafordítani. Ezen az úton meg lehet állni, és fontos, hogy idejében észrevegye a villogó „piros lámpákat”. Ez a jelenség „rímel” a fekete-fehér látásmódra, a bűntudatra, arra, hogy nem képes elfogadni és integrálni az Önben (és minden emberben) meglévő rosszat. A gyilkolási vágy, az önsértések erős indulatokat, tehetetlenséget, agressziót jeleznek, melyeknek nem tud megfelelő levezető csatornát találni. Mindez (az Ön által leírtak alapján) véleményem szerint olyan személyiségfejlődésbeli elakadásra utal, melyet most még lehetne jó irányba terelni és sikerrel feloldani. A problémák gyökere minden bizonnyal abban keresendő, hogy Ön alapvetően nem érzi magát biztonságban a világban. Hogy ez miért alakult így, annak számos oka lehet. Biztos, hogy komoly szerepe van benne a szülők konfliktusos kapcsolatának, annak, hogy az Ön békítési kísérletei rendre kudarcot vallottak, sőt, Ön „húzta a rövidebbet”. Ahogy annak is, hogy az iskolában sokszor bántották, kiközösítették, legalábbis Ön ezt így élte meg. Összességében (és látatlanban) azt mondanám, hogy Ön egy rendkívül érzékeny fiatal ember, aki sok rosszat tapasztalt az életben, és most megakadt: nem tudja, merre menjen tovább, mi a fontos és mi nem, kicsit talán kaotikus lehet a világ az Ön számára. Vannak ugyanakkor komoly jelzések arra nézve, hogy segítségre van szüksége. Ez sok minden lehet. Úgy tűnik, a szüleivel nem tud/akar együttműködni, ezért máshol érdemes a támaszt keresni. Felkereshet egy Ön által választott pszichológust (iskolapszichológust), beszélgethet olyan idősebb, tapasztaltabb rokonnal, tanárral, akiben megbízik, és aki előtt meg tud nyílni, végül támaszkodhat a barátaira is, bár arra azért figyeljen, hogy a kortársak gyakran csak megerősítik abban, amit amúgy is hallani szeretne, ez pedig nem biztos, hogy a megoldás, a fejlődés irányába löki előre. Üdvözlettel: Thiery Henriette