A kérdés
Nem emlékszem pontosan, hogy hány éves lehettem, kb. 5-7, amikor a 13 évvel idősebb unokatestvérem fajtalankodott velem. Egyszer történt meg, fiú a fiúval orálisan. Nem tudom miért nem tiltakoztam, nagyon rosszul éltem meg, csak öklendeztem. Eltemettem magamban a családi kapcsolatok miatt és az ő megbüntetésének elkerülése miatt is. Ennek már 30 éve. Van saját kisfiam és néha bevillant képként, hogy vele is valami hasonló rossz történik. Ebből gondolom, hogy mélyebben érintett, mint gondoltam. Esetleg van olyan, hogy utólag másképp emlékszünk és rosszabbul élünk meg negatívumokat? Szeretnék gyerekekkel foglalkozni később, segítő hivatásban, de mindig bizalmatlanságot éreztem szülők részéről, hogy férfiként kedves vagyok a gyerekekkel. Ez általában szokatlan. Engem feltöltenek gyerekek, a gyermeki lélek; az őszinteségük és a közvetlenségük, a tiszta szeretetük és még az elevenkedésük is, amit mások sokszor rosszaságként aposztrofálnak. Miért érezhetek így? Hogyan lépjek tovább?A pszichológus válasza
Kedves kérdező!
Kedves Levélíró! Egy gyerek számára rendkívül ijesztő az az élmény, amit leír. A gyerekkori szexuális zaklatás áldozatai nagyon gyakran hallgatnak a történtekről, és sokszor önmagukat hibáztatják. Ennek fényében természetes, hogy saját kisfiát az átlagnál jobban félti. Ahogy egyre idősebb lesz, egyre függetlenebbé is válik. Nem tud mindig ott lenni mellette, nem tudja mindentől megvédeni, vagy mindenre felkészíteni. Amit viszont meg tud tenni, az az, hogy sokat beszélget vele, sokat játszanak, rajzolnak. A gyerekek leggyakrabban ezen az úton fejezik ki, ha valami traumatikus esemény történt az életükben. A szülők bizalmatlansága több kérdést is felvet. Egyrészt nem biztos, hogy a kedvesség az oka, másrészt az is lehet, hogy Ön érez bizalmatlanságnak olyasmit, ami valójában talán nem is az. Ha segítő hivatásban szeretne dolgozni, mindenképp javasolt, hogy valamilyen önismereti jellegű foglalkozásban vegyen részt, és lehet, hogy érdemes lenne foglalkoznia a vélhetően fel nem dolgozott gyerekkori traumával is. Üdvözlettel: Thiery Henriette klinikai szakpszichológus