A kérdés
Tisztelt Pszichológus(nő), november elején meglátogattam vidéken édesanyámat, aki 80 éves és egyedül él. Nagyon rosszul viseli a járványidőszakkal járó korlátozásokat, és főként azt, hogy kevesebbet látogattuk. Az ottartózkodásom alatt már elkezdődtek a tünetek, amiről kiderült, hogy koronavírus. Értesítettem anyukámat, mondtam, szóljon az orvosának, és figyelje magát. Két nappal később nála is elkezdődtek a tünetek, nehézlégzés, fulladás. A háziorvosa kint volt, de anyukám aláírta a papírt, hogy saját felelősségre nem megy be. A hétvégén sikerült kórházba juttatni az unokahúgom segítségével. Egy hete kórházban van, az orvosok sajnos nem bíztatnak, hogy túléli. Most pedig marcangol az önvád, hogy hogyan lehettem ilyen óvatlan, hogy hazamentem. Hogy miért nem tettem meg ennél többet, hogy kórházba juttassam, miért hagytam rá, hogy nem akar kórházba menni. Az öngyilkosság gondolata is foglalkoztat és néha úgy érzem beleőrülök! Nem tudom, hogy élem túl, hogy miattam hal meg.A pszichológus válasza
Kedves kérdező!
Kedves Kérdező! Nagyon nehéz belső konfliktussal fordult az oldalhoz és azt gondolom, nincs olyan módszer, ami ebben a helyzetben megnyugtatná, csökkentené a lekiismeretfurdalását, ezt legjobb ha valakivel rendszeres beszélgetések mellett, szakmai segítséggel teszi meg. Olyan időben élünk, mely stresszes,kiszámíthatatlan, akár sokak számára ismeretlen is. Eddig szabadan lehetett közlekedni, barátkozni, választani. Most nem mindig a saját választásainkat hozzuk meg, alkalmazkodnunk kell a szabályzathoz, a járványhoz kötött protokollhoz, de persze ott vannak továbbra is az érzelmeink, az emberi oldalunk, a kapcsolódásaink, melyek ha még le is zárunk, kontrollálunk, bizonyos helyzetekben előjönnek és munkálkodnak. Így történhet meg az, hogyha bár nem szabad, de mégis ha sír valaki, aki közel áll hozzánk, megöleljük, néha levesszük a maszkot, mert szeretnénk megmutatni emberi arcunkat, néha valakit meglátogatunk, mert annyira magányos és nem tudjuk eldönteni, hogy inkább azzal ártunk, hogy hónapokig nem lát élő embert vagy azzal, hogy reménykedve a legjobbakban ,meglátogatjuk. Így történt ez Önnel is, mert emberből van, a szeretet, a kötelesség, a vágyakozás felül írta a szabályt. Továbbá erre volt is meghívása, ha nem látogatta volna meg az anyukáját az is ugyanilyen önmarcangolással járt volna, mert tudja, hogy igénye van rá, hogy magányos. Vannak az életben olyan helyzetek, amikor ott és akkor nem tudunk jól dönteni és akkor mégis csak hozunk egy döntést, reménykedve a baj elkerülésében. Kedves Kérdező, megnyugtatni nem tudom, a fájdalmát csökkenteni nem tudom, ugyanakkor talán picit enyhíthet a fájdalmán, ha az a anyukája fejével gondolkodik, ha ránéz, hogy neki mi volt a legfontosabb. Azt gondolom, hogy főleg az idős embereknél, fontosak a megnyugvás, a törődés, a magány oldása. Ebben az irányba indulnék el és abban, hogy megbocsájtsa magának azt az egyszerű igazságot, hogy emberből van, nem jós, nem varázsló, csak szerető lánya az anyjának. Remélem, míg írom ezeket a sorokat az anyukája nem szenved és Ön pedig valamilyen formában mellette tud lenni, mint erő, támasz, kapocs. Sok erőt kívánok. Balázs NelliKiemelt szakemberek a témában
-
-
Dengyel Kinga
Klinikai szakpszichológus, Környezetvédelmi szakpszichológus