Emlékek, álmodozás folyt.

A kérdés

Kedves Zoltán! Ezzel az álmodozással nem érzem magam normálisnak. És valahogy sajnálom, hogy ahelyett, hogy megélném a pillanatot, az adott percet, máshol járok... Képzeletben, álmokban, és nem a valóságban. Azzal tisztában vagyok, hogy miért alakult így. Sokat szenvedtem gyerekként, és ez volt az egyetlen "hely", ahol önmagam lehettem, és szabad lehettem. Sokáig bolondnak neveztek a szüleim, mert az udvaron kitapostam egy utat, ahol fel és alá járkáltam, mint valami kutya. Ovis nagycsoportos voltam, amikor kaptam egy kulcsot, hogy ezentúl nekem kell kelteni húgomat, reggelizni, bezárni, és együtt menni oviba. Anya csörgött reggel a telefonon minket, hogy keljünk, amikor ő már a vonaton volt. Húgomat sose tudtam időben kihúzni az ágyból, mindig szutykolódott, nem fogadott szót, hisztizett. Meg kellett etetnem a kutyát, amihez ki kellett nyitni a pincét, be kellett riasztani... Húgommal mindig együtt számoltuk a zárakat, mindig féltem, hogy nyitva hagyok valamit. Sok volt a betörés akkoriban, és hát el se tudom képzelni, mit kaptam volna otthon érte, ha a feledékenységem miatt kirabolnak minket. (Azóta is mániám mindent zárni, ellenőrizni.) Anyukámat csak hétvégente láttam kb. 10 éves koromig, csak aludni járt haza, hajnalban kelt, éjszakában jött haza, egyedül apa jött haza korán, délután munka után első dolga volt, hogy jól elvert minket. Nem egyszer fordult elő, hogy a forró hegesztett vasdarabot dobta utánam, bár gyorsan ki tudtam térni előle, vagy berakta a lemezvágó kés közé az ujjam, hogy levágja, ha még egyszer fel merek bontani valamit a hűtőből - pedig csak éhes voltam, és csak májkrémes kenyeret ettem. Este pedig fürödni kellett vele, mosdatnom kellett, és meztelenül bebújnom mellé az ágyba... Simogatott, dörgölőzött, élvezkedett. Mi meg húgommal versengtünk azért, hogy melyikünkkel foglalkozzon előbb... Szörnyen kuncsorogtunk egy kis "szeretetért", már ha ezt lehet annak nevezni. Soha nem öleltek meg minket, nem dicsértek meg, még kedves szót se kaptunk. De verést, pofont, azt jó sokat. És ez mind a 2000-es években és utána, nem is értem, miért hagyták ezt a szomszédok, óvónők... Nagyon óvónénis voltam, csüngtem a dadusomon is... de mikor felnőtt fejjel beszélgettem a dadusommal, azt mondta én voltam a kedvence, mert olyan szeretnivaló voltam, szófogadó, és intelligens. Apukámnak van egy vállakozása, apró dolgokat gyárt, amiket össze kell szerelni. Igen ám, de mivel picikék, és csak egy gyerek ujjacskája fér bele, felnőtt nemigen tudja összeszerelni. Hát csináltuk mi. Napi 12 órában egész nyári szünetben. Görnyednem kellett már hat évesen és csinálni. Viszont ez az álmodozás, kalandjárás ebben a munkában sokat segített. Sokszor háromszor szóltak nekem, mire meghallottam, annyire elmélyültem. Monoton munka, unalmas, húgom sose tudott a fenekén ülni, de engem bántott a bűntudat, amikor azt mondták, hogy nem veszem ki a részem a munkából, ingyen élősködök rajtuk, kihasználjuk őket, és hálátlanok vagyunk... De húgom hiperaktív volt, képtelen a mai napig tíz percig egy helybn ülni. Diszgráfiás, diszlexiás, egy idegen nyelvet nem beszél... Az agresszív viselkedése miatt a suliban elküldték a nevtanba, de mivel nem járt egyedül (9 évesen?), nem foglalkoztak vele többet. Anyámnak fel is hánytorgattam a mostani iskolai teljesítménye miatt, hogy foglalkozniuk kellett volna vele, a válaszuk az volt, hogy hát miért nem ment el akkor a nevtanba... Ott ki is derültek volna dolgok, de egy hiperaktív, figyelemzavaros 9 éves egyedül nem fog elmenni, csak ha viszik.... Rögtön támadtak, hogy miért nem vittem el...10 éves voltam... Mindig arról álmodozom, hogy szerető és törődő szüleim vannak, akik legalább egyszer nem felejtik el a születésnapomat. Már nem élek velük, de ha beszélek velük telefonon egy hónapban egyszer(és én hívom fel őket csak!) csak azt hallgatom, hogy ők egymással veszekednek, panaszkodnak...az nem is érdekli őket, hogy vagyok, csak hogy milyen hálátlan vagyok, amiért elköltöztem, és nem segítek, és így mégis milyen "befektetés" vagyok... Hát, szar. Ezek szerint. De tudom, hogy anyukám tudott mindenről. Egyszer elvitt természetgyógyászhoz, mert evészavarom volt (tiniként anorexia meg falcolási gondjaim is voltak, és hiába szabdaltam össze magam, nem is vették észre), és hallottam, amikor beszélt vele, hogy vajon miért lehetek ilyen non-stop szorongós. A tesztek kimutatták, hogy szinte minden ehető ételre allergiás vagyok, és hogy ez biztos szomatikus, mert ez képtelenség... És hallottam odakint, ahogy sírva mondta a hölgynek, hogy az apám miatt van... Azt már csak gondolatban tettem hozzá, hogy meg miattad is, mert mindezt hagytad... De annyira kötődöm hozzá és szeretem, hogy rá képtelen vagyok nehezelni. Fél éve megerőszakoltak, és még szűz voltam, azt hiszem, ez is hatással van rám. Bár meglepődtem, mert azelőtt azt gondoltam, az ilyesmi sokkal jobban megviseli az embert, de túl könnyen viseltem. De lehet, hogy ez is csak védekezés... Akkor még ottthon laktam, de szüleimnek se mertem elmondani, őrzöm magamban titokként. Nem utálom szüleimet hálistennek, mint azok a barátnőim akik sokkal kevesebbet éltek meg, mégis szívből gyűlölik a szüleiket. Nem is tudnék úgy élni, nem tudná elviselni a lelkem, hogy bárkihez is gonosz vagy közömbös legyek, főleg a családomhoz. Anyukámat szánom, és a lehetőségeimhez mérten igyekszem magamhoz hívni néha, kifizetve az utazását(külföldön élek), bár ki tudná fizetni, így viszont látja, hogy nekem van szükségem arra, hogy feltöltődjön, mert apám mai napig szétszekálja. Viszont azt soha nem fogom megérteni, hogyha jó anyagi körülmények között éltünk, több ingatlanunk van, miért nem tudott elválni... Mit kellett egy anyának túlélnie, hogy ne lépjen arra, ha a gyerekét molesztálja és veri a férje. Szomorú dolgok ezek... De saját erőmből építem az életem, jövőre megpróbálok egyetemre is menni végre! Jól kipanaszkodtam magam. Köszönöm a lehetőséget! :-)