Szkizofrénia
A szkizofrénia talán a legismertebb elmebetegség, leírása Kraepelin nevéhet fűződik. Ő a megbetegedést dementia praecox-nak nevezte el, mert észrevette, hogy a defect stádiumokban jelentős elbutulás észlelhető. Ez az elnevezés azonban nem írja le kellő részletességgel a jellegzetességeket. A nevet elemezve megállapítható, hogy erre a megbetegedésre a schizis (hasadás) és a phrenos (elme) összetétel illik a leginkább, ebből vezethető le a hasadásos elmezavar megjelölés.
A betegség az egész személyiséget, az elmeműködések majdnem teljes spektrumát érinti. Különös, hogy végig valamilyen mértékben megmarad az egészséges személyiség is, olykor ez uralkodik, olykor a kóros viszonyulás (=kettős könyvelés). A betegség általában már a fiatal felnőttkorban jelentkezik, ekkorra tehető az első pszichotikus schub. Egyébiránt is jellemző a schubokban való progressio. Pszichózisról beszélünk, tehát a betegnek elvész a realitáshoz és/vagy az énhez való kapcsolata, egy sokkal inkább autisztikus világba beszorítva funkcionál az érintett beteg. A zajlásokra jellemzőek az ún. pozitív és a negatív tünetek. A klinikai kép általában vegyes, de pozitív tünetek az esetek többségében előfordulnak. Ezek a perceptuális zavarok (hallucinációk), elsődlegesen imperatív jellegű akusztikus hallucinációk figyelhetők meg. A beteg idegen hangokat hall, melyek sugallanak neki valamely cselekedeteket, „irányítani” próbálják. Ezzel párhuzamosan a beteg doxasmákat, azaz téveszméket épít, melyek általában bizarrériáktól hemzsegnek. A gondolkodás alaki és tartalmi zavarai mutatkoznak, a beszéd kuszává, követhetetlenné válik. Az ambivalencia is jellegzetes tünet, a beteg tragikus eseményeket örömmel, örömteli eseményeket közönnyel vagy negatív érzelmekkel reagál le. Negatív tüneteknek nevezzük az érzelmi elsivárosodást, a hangulatzavarokat, a kognitív deficittüneteket. A betegség prevalenciája az átlagpopulációban közel 1%. Etiopathogenesisét tekintve genetikailag hajlamosító tényezők örökölhetőek, melyek megfelelő stresszorok hatására kedveznek a betegség kialakulásának.
Terápiaként pszichotikus állapotokban feltétlenül a neuroleptikus, helyesebben antipszichotikus kezelés indokolt. Nem képviselhető már az a nézet, miszerint az új generációs antipszichotikumok (risperidon, olanzapin, stb.) jobban hatnának a negatív tünetekre, adhatunk nagy potenciálú első generációs szert is (haloperidolum), személyfüggő. Általában feszültségoldókat is adunk, főként, ha nagy potenciálú, első generációs szert választunk alapmedikációként. Itt a benzodiazepinek jönnek szóba. A megfelelő antipszichotikus medikációt finoman titrálva állítjuk be. A hangulati zavarokat antidepresszánsokkal kíséreljük meg leküzdeni.
A betegség jelentkezhet folyamatosan progrediáló lefolyással, ilyenkor egy idő után defekt stádium alakul ki. Vannak olyan lefolyások is, ahol a beteg stabilan tartható, a pszichotikus epizódok száma csökkenthető, de léteznek remittáló formák is. Meglepő, hogy a betegek olykor világos pillanatokkal rendelkeznek, ilyenkor teljesen realisztikusan gondolkodnak, viselkednek. Nagy katasztrófák esetén tapasztalkuk, hogy míg pl. a depressziósok méginkább sajnáltatják magukat, panaszkodnk, a schizophrenek ilyen rendkívüli esetekben meglepően racionálisan képesek viszonyulni.
A betegség természetesen pszichoterápiával is hozzáférhető, megfelelő medikációs beállítás mellett alkalmazhatunk mentalizációs technikákat, kognitív viselkedésterápiát avagy dinamikus megközelítéseket is.
Amennyiben a schizophrenia javul, reziduálisan leginkább kényszertünetek jelentkezhetnek (a kényszerbetegség a schizophrenia hege). Általánosan elmondható, hogy a pozitív tünettannal jelentkező megbetegedések sokkal kedvezőbb prognózisúak, mint a pusztán negatív tünetekkel kísért elmezavarok. Megjegyezném, hogy a schizoaffectiv és schizoform személyiségzavarok dekompenzációjukkor szintén átmeneti schizophreniform tüneteket mutathatnak. A differenciáldiagnózis szabályait mindig fontos betartani.