A kérdés
Tisztelt Hölgyem/Uram! Huszonéves nő vagyok,egy nálam nem sokkal idősebb férfi pszichológushoz járok nemi erőszak feldolgozása és borderline miatt.Kb.fél éve tart a terápia,az elején minden jól ment.A pszichológusra egy szavam nem lehet,mindent megtesz értem,végtelenül kedves,ugyanakkor határozott.Az elején nem voltak érzéseim vele kapcsolatban,most viszont annyira szeretem,hogy már fáj.S itt akadtam meg,amiben egy pici iránymutatást kérnék,mert szégyenlem mondani az én terapeutámnak.Ez a szeretet kínoz,annyira vágyom a társaságára,magára az egész emberre.Úgy érzem,muszáj tüneteket produkálnom,csak hogy soha ne hagyjon el,fenntartsam az aggódását,szeretetét.Ez annyira szégyenletes,ugye? Manipulálom,igaz? Amikor erre gondolok,h szeretem s ennek a szeretetnek nincs jövője,öngyilkos akarok lenni.Meg az is összezavar,h nem akarok menekülni tőle,mint más férfitól.Érdemes inkább abbahagyni a terápiát? Gonosz dolog vagdosni,csak hogy szeressen és aggódjon értem,ugye? :( Köszönöm a választ!A pszichológus válasza
Kedves kérdező!
Kedves Kérdező, az egyik kérdésére teljesen helytálló módon válaszolt is: ha "csak" azért vagdossa magát, hogy a terapeutájától több figyelmet kapjon, akkor az igen, manipuláció. Nagyon megértem, hogy fél egy olyan kapcsolat elvesztésétől, amelyben végre figyelmet, törődést, gondoskodást kap (ezért tettem idézőjelbe a csak-ot, mert ez az ok nem kicsiség, hanem fontos félelemre mutat rá)). Ha Ön korábban rosszakat tapasztalt férfiaktól, sőt nemi erőszakot is el kellett szenvednie, akkor nagyon szomjazhatta már ezt a fajta emberi jóságot. Én nem mondanám, hogy ennek a szeretetnek nincs jövője - bár abban az értelemben, ahogy vélhetőleg értette (hogy magántermészetű kapcsolatba lépjenek), úgy tényleg nincs. Van viszont jövője abban az értelemben, hogy Önnek nyilván még soká lesz szüksége segítségre, a borderline személyiségzavar miatt tartósan is. Nem tudom, milyen időtartamú terápiában állapodtak meg a pszichológusával. Mi ejti most ennyire kétségbe? Közeledik a terápia megbeszélt vége? Vagy "túl jól van", és fél, hogy ez a terápia végét is jelentheti? Érthető, hogy nehezen beszélne ezekről az érzéseiről a terapeutájának, de mégis csak fontos lenne. Fontos lenne elmondani neki, hogy úgy érzi, hogy az állapotának javulását hátráltatja az a félelem, hogy elveszítheti a terápiás kapcsolatot, a terápiában kapott gondoskodást, figyelmet, biztonságot. Elmondhatná neki, hogy ilyet a magánéletében még nem tapasztalt, pedig nagy szüksége volna ott is erre. Ahogy ezeket a mondatokat írom, én úgy érzem, hogy nincs ezekben semmi szégyenteljes, semmi olyan, ami "gáz" volna, hanem egy szenvedő embernek a ragaszkodását, háláját fejezik ki, aki fél attól, hogy nem csak először, de utoljára is tapasztalja, hogy van, aki figyelemmel törődik vele. Szerintem a terápiájának egyik célja akár az is lehetne, ha a pszichológusa is egyetért ebben, hogy segítse Önt ilyen jellegű kapcsolatok megteremtésére a terápián kívül is. És jó volna, ha megkérdezné a pszichológustól, hogy ha javul az Ön állapota, akkor el fogja-e Önt küldeni a terápiából. Én borítékolni merném a választ: hogy nem fogja az Ön útját kiadni. Szóval jól érzi, hogy amit tesz, az nem a legjobb út. Én nem fogalmaznék olyan élesen, ahogy Ön, hogy szégyenteljes, és gonosz, amit tesz, de nem viszi Önt előre afelé a cél felé, amiért a pszichológusa és Ön is dolgoznak. Úgyhogy szerintem vegyen egy nagy-nagy levegőt, és szoktassa magát ahhoz a gondolathoz, hogy ezeket az érzéseket vissza kéne vinni a terápiába, hogy ne rekedjen meg ez a sikeresnek indult folyamat, amiben mindkettejüknek rengeteg munkája van már. Vigyázzon magára. Üdvözlettel: Biró Eszter