A kérdés
Nemrég váltam le szüleimről, nagyon messze költöztem tőlük, közel a nővéremhez, akivel gyakran tudok találkozni (2-3 hetente). Otthon nagyon rossz volt, családi erőszak, elnyomás, zsarolás, kihasználás, stb. kiskoromban apukám molesztált, anya meg állandóan ordibál, és csak azt hajtogatja, hogy milyen hálátlan, rühes dögök vagyunk (pedig 14 éves korom óta fekete munkával eltartom önmagam, minden anyagi terhet levettem a vállukról még úgy is, hogy egyáltalán nem szorulnak ilyen támogatásra), szóval nem bírtuk már tovább. Én se bírtam, hogy felnőtt fejjel még mindig elver apám, így otthagytam az egyetemet, és nővérem után mentem, aki támogatott is a döntésemben. Ezen az új helyen kezdem megszokni magam, jól érzem magam, szeretem a munkám, fejlődök a nyelvben, de valahányszor jövök vissza nővéremtől, az állomáson hányingerem van és szédülök. És ez megy minden áldott hazautazásomnál. Ő nyolc évvel idősebb nálam, a kishúgaként tekint rám, és folyton aggódik miattam, és fél attól, hogy nem érzem jól magam. Mindkettőnknek teher, hogy anyukánkat otthon hagytuk, mert a legelviselhetetlenebb ember a világon apukám, és most egyedül él vele és húgunkkal. Ráadásul anyukánk most beteg, injekciós kúrákra jár, és hiába mondjuk neki, hogy pihenjen, megy és dolgozik, és közben sajnáltatja magát. Megterhelő. Nővéremmel nagyon jó a kapcsolatom, hihetetlenül örült, hogy a közelbe költöztem, mert mi sokáig nem bírjuk ki egymás nélkül. Igazából ő nevelt fel engem, neki mondhattam el, ha valami baj van, mindig segített nekem. Én még azt se szégyellem, hogy ha nála alszom, néha összebújunk és úgy alszunk. Persze ez nem általános, de ha mindketten fáradtak vagyunk, stresszes napjaink voltak, akkor délután lefekszünk aludni, és átöleljük egymást. És emiatt minden egyes elválás nehéz. Nem tudom, hogyan tudnék ezen változtatni. Tudom, új hely, új emberek, új nyelv, plusz még a leválás se történt régen, de nyomasztanak ezek a rosszullétek, és tudatosan szeretnék ezen változtatni.A pszichológus válasza
Kedves kérdező!
Kedves Kérdező, nagyon jó, hogy volt bátorsága kiszakítani magát a nyomasztó bántalmazó környezetéből. A legjobb úton halad afelé, hogy kiheverje ezt a hosszúra nyúlt szenvedést. Nagyon ügyes, talpraesett ember lehet, hogy idegen helyen is gyökeret tud ereszteni - szerintem Maga abból a fajtából való, akit a nehézségek megerősítenek, nem összetörnek. De attól, hogy ezt mind meg tudja tenni, még nagyon nehéz lehet. Nem csodálom, hogy amikor a biztonságot jelentő nővérétől el kell jönnie, úgy érzi, hogy elveszti a talajt a lába alól (én azt hiszem, hogy a szédülés ezt fejezi ki). De nem veszti, ez látszik. Én úgy hiszem, hogy fontos, hogy tudatosítsa magában, hogy akármilyen elviselhetetlen az apukája, mégsem feladat Önnek, hogy az anyukáját megvédje, megmentse, ez akkor sem lehet küldetése egy gyereknek, ha a mama nem szidta rühes dögnek, és a gyereknek nem kellett 14 éves korától eltartania magát. Szóval igen fontos, hogy tudatosan "tolja le magáról" azt a felelősségérzetet és bűntudatot, amit feleslegesen és indokolatlanul vesz magára. Meggondolandó, hogy a tanulmányait valamilyen módon nem kéne/lehetne-e folytatni, az is megszilárdítaná a biztonságérzetét (és jelzem, a biztonságát is, ténylegesen). Magyarországon tudnám, hogy hova forduljon pszichológiai segítségért (http://www.nane.hu/), idegenben nem tudom, van-e erre módja (pl. a nyelvi problémák miatt). Azért tartanám fontosnak, mert valószínűleg sok terhet vitt magával idegenbe is, az igaz, hogy sikeresen kilépett egy rossz környezetből, de a múlt ezzel még nincsen lezárva, ez érzékelhető. A régi dolgok, és a közelmúlt szenvedései feldolgozása révén több nyugalmat nyerhet, és a nővérével is segíteni tudják egymást ebben. Autogén tréninget, relaxációt is érdemes lenne megtanulnia, és gyakorolnia, ezt alkalmasint a rosszullétek kezelésében is használhatja. És meglátja, ahogy hozzászokik, hogy végre biztonságban van, hogy végre nem bántja senki, amikor majd igazán hozzászokik, hogy minden rendben van, egyenesbe hozta az életét, akkor a rosszullétek is enyhülnek és elmúlnak. Üdvözlettel: Biró Eszter