A kérdés
Üdv! Én egy 20 éves lány vagyok, jelenleg egyetemre járok. Sok problémám van és nem tudom, hogy oldjam meg őket. Nem tudom ki vagyok, hogy hol a helyem, hogy mit szeretnék, és hogy hová tartok. Kevés barátom van és párkapcsolatom még sosem volt. Nehezen ismerkedem, társaságban gátlásos vagyok, kisebbrendűségi érzésem van. Vágyok már egy párkapcsolatra, de mindig meghátrálok, ha úgy érzem komolyabb dolog lenne belőle. Nagyon kevés önbizalmam van évek óta, és az sem segített, hogy az évek során mindig híztam.Elég negatív a magamról alkotott képem. Ha megkérdeznének, hogy milyen vagyok én, nem tudnám rá a választ. Az utóbbi időben nagyon gyakran gondolok arra, ami gyermekkoromban történt velem. 13-15 éves voltam amikor az apám molesztált pár alkalommal. Nem tudok szabadulni ettől, nem tudom, hogy dolgozhatnám fel. Nem mertem elmondani senkinek, nagyon szégyelltem magam, aztán amikor 15 lettem és újra előfordult nem bírtam tovább és elmondtam az édesanyámnak. Ő akkor megkérdezte, hogy mit szeretnék, költözzünk el vagy ne, vagy hogy mit tegyen. Én nem akartam szétrombolni a családot, így itt maradtunk. Gyűlölöm az apám és közben mégis szeretem. Utálom ezt az érzést. Azóta is együtt élünk. Többször ezután nem fodult elő, de én hónapokig nem beszéltem apámmal. Egyfolytában dühöt érzek és agresszív vagyok a szüleimmel, főleg mostanában. Nem értem, hogy miért most. Nagyon gyakran változik a hangulatom, egyik pillanatban jól vagyok, a következőben meg nagyon szomorú és nagyon fáj. Ilyenkor úgy érzem, hogy semmi értelme az életemnek és ürességet érzek. Van valamilyen megoldás a problémáimra? Lehetek valaha boldog vagy életem végéig elkísér ez? Köszönöm válaszát előre is!A pszichológus válasza
Kedves kérdező!
Kedves Amira! Először is szeretném megnyugtatni, hogy lehet boldog az életben és van megoldás a problémájára! Az, amit érez, természetes és érthető. Valóban lehet összefüggés a kamaszkorában történtek és a jelenlegi életérzése, állapota közt. Nagy terheket cipel, melyek gátolják az életvezetésben, összezavarják és mindenféle érzést, indulatot táplálnak (harag, csalódottság), melyekre még tovább telepednek érzések (bűntudat, szégyen, önvád). Írásából ugyanakkor az a benyomásom, hogy kiutat jelentő fordulóponthoz ért. Mintha érlelődne az elhatározás, hogy lépéseket tegyen. Ez mindig annak a jele, h "elkészült" arra, hogy kezdjen mindezzel valamit és segítsen Önmagán, Önmagának. A történtek egész életében kísérni fogják, de változtatható, hogy hogyan: helyén kezelt emlékként, vagy gátló, indulati gócként, mely negatívan hat az életére. Hogy melyik legyen, arra Önnek van befolyása, hatása, és úgy tűnik nekem, hogy készen áll arra, hogy ezzel a befolyással éljen is és változtasson a jelenlegi állapoton. Egy egyéni terápiás folyamatban kompetens segítséget kaphat a problémakör felgöngyölítéséhez, mely során elérheti, hogy ne a múlt hatásai irányítsák az életvezetésben, hanem saját szükségletei és kiteljesedhessen a személyisége. Ebben én is fel tudom ajánlani pszichológusi segítségem. Ha az egyéni terápia nem az ön műfaja, akkor léteznek csoportos terápiák is, ill. terápiás pszichodrámát is el tudok képzelni, etéren a Pszichodráma Egyesületet tudom ajánlani. Ne essen kétségbe, már az, hogy írt ide; hogy megfontolja a sorokat, amiket válaszként kap; és hogy már Ön összekapcsolta a molesztálás élményét a jelen helyzettel, jó indikátora annak, hogy megfelelő segítséggel letehesse lelki, pszichés terheit. A legjobbakat kívánom!