A kérdés
Tisztelt Szakember! Nagyjából egy éve élek kapcsolatban hozzám hasonlóan kora 30-as párommal. Értékrendünk és érdeklődésünk nagyban hasonlít, a vonzalom töretlen és kölcsönös. Pár hónapja döbbentem rá, hogy párom lélekben kamasz. Kamaszként szélsőségesek az érzései, kamaszként szétszórt, kamaszként mindent akar, rögtön és együtt, kamaszként lelkesedik minden apróságra és kamaszként zuhan össze minden pici csalódás esetén, kamaszként szeret: lángol ezer tűz erejével. Én viszont felnőttem, komolyodtam, érzelmileg sokkal stabilabbnak érzem magam, már nem ugrálok örömömben, de nem is sírom át az éjszakát egy bántó megjegyzés miatt. Családot szeretnék, ehhez pedig egy társat, akire támaszkodhatok lélekben és nem olyat akit fel kell nevelnem. Ráerőszakolni nem akarom a felnőtt létet, amit egyelőre inkább lemondásnak, beletörődésnek, savanyodásnak tud felfogni, nem stabilitásnak, kiegyensúlyozottságnak és magabiztosságnak. Próbáltam neki elmondani mire van szükségem, de neki ez nem vonzó, kívánatos életstílus, nem akar lemondani a spontaneitásról és pörgésről. Ráerőltetni sem nem akarom sem nem tudom, inkább mindig engedek, mert jót akarok neki, hogy örüljön. Várhatok, hogy mikor ér el idáig, ha egyáltalán, de fogalmam nincs meddig tart a türelem és honnantól számít önfejűségnek a várakozás. Őrlődöm, mert szeretem, nem tudnám elengedni, de nincs meg a testi-lelki-érzelmi-mentális összhang és ez ennyi idő után fáraszt. Feloldódni szeretnék a kapcsolatban, de egy hét önfeledtségre három hét kemény munka és érzelmi csaták jutnak. Mit javasol? Várom válaszát és előre is köszönöm!A pszichológus válasza
Kedves kérdező!
Kedves Gabi! Sajnos előfordul, hogy a pár két tagja nem egy időben érik meg a megállapodásra, nem egy ütemben fejlődik a személyiségük vagy az életpályájuk. Sajnos arra senki sem tud Önnek garanciát adni, hogy a párja záros határidőn belül hajlandó és képes lesz elköteleződni. A várakozás lehet jó megoldás, de nem lehet előre tudni, hogy Önnek van-e elég ideje, türelme kivárni a boldogító döntést. Azt írta, hogy szeretné, hogy a párjának jó legyen. Nos, én arra biztatnám, hogy arra is figyeljen, hogy Önnek jó-e. Az Ön igényeit is meg lehet érteni, és természetes, hogy egy év után már tudni szeretné, halad-e a kapcsolatuk egy olyan irányba, ami Önnek is megfelel. Én ezt nem tartom önzésnek. Nem biztatom szakításra, de arra mindenképp, hogy figyelje saját magát. A kapcsolat folytatása ad-e annyi örömet és elégedettséget, hogy feledtesse a hosszú távú céljai felfüggesztésével járó frusztrációt, aggodalmat. Érdemes elgondolkoznia azon, hogy mennyi időt tud adni a párjának. Talán a párjával is érdemes megbeszélnie, hogy bármennyire is szereti őt és bármennyire is jó együtt, Önnek is elfogyhat a türelme. Azt is megkérdezheti a párjától, hogy neki mennyi időre van szüksége az elköteleződéshez. Nem érdemes azonnali döntésre kényszeríteni őt, hiszen az elköteleződés nem egy pillanat műve, hanem egy folyamat. De a párjával szemben is azt tartanám tisztességes eljárásnak, ha felkészülhetne a döntése (nem döntése) következményeire. Lehetséges, hogy ez őt is elgondolkoztatja, és elindítja az elköteleződés felé, de ha mégsem, akkor Önnek kell eldöntenie, hogy várakozik, vagy keres valaki mást, akivel meg tudja valósítani a magánéleti céljait. Ha bizonytalannak érzi magát, beszélhet szakemberrel is, aki segíthet abban, hogy tisztázza az érzéseit. Szívesen látom, ha esetleg igényli ezt a fajta támogatást. Üdvözlettel: Tóth Veronika