A kérdés
Kedves Olvasó! Nagyon szépen köszönöm, hogy időt szán a levelemre! Én egy 23 éves egyetemista lány vagyok, 3 éve vagyok együtt a barátommal, akivel el is jegyeztük egymást, ő 22 éves. Akkor ismerkedtünk meg, amikor éppen egy 1 hónapos nyári ösztöndíjjal kimentem Olaszországba. Utána szeptembertől én Szegeden tanultam, ő pedig Miskolcon, hetente tudtunk találkozni tulajdonképpen 2 szűk napra. Ő ezt már akkor is nehezebben viselte mint én. A következő tanévben ő is lejött Szegedre egyetemre, egy városba voltunk, nem volt probléma, így voltunk 2 évig, de nyáron, vagy hosszabb szüneteknél mindig volt probléma abból,hogy akkor mennyi időt töltünk együtt, ő miskolci, én debreceni. Idén szakdolgozom, már nincsenek óráim, itthon vagyok Debrecenben, ő Szegeden. Úgy volt,hogy keresek ott munkát és leköltözök albérletbe, de nem sikerült és Ő már egyre kevésbé bírja, hogy 2-3 hetente láthatjuk egymást pár napra. A diákigazolványom se érvényes már, nagyon drága az utazás, nem tudom gyakran meglátogatni. Azt kell még tudni róla, hogy amikor 14-15 éves volt, hirtelen elhunyt az édeasapja akihez nagyon erős szálak fűzték és akinek a halálát azóta sem dolgozta fel, csak a lehető legmélyebbre temette bánatát, hogy ne törhessen elő. Egyedül az édesapját szerette egész életében közel annyira, mint amennyire értem rajong. Se édesanyja, se testvérei nem állnak hozzá olyan közel. Úgy gondolom ennek köze van ahhoz, mennyire nehezen viseli ha távol vagyok tőle. Nem tudom hogy tudnék segíteni neki. Minden nap többször beszélünk telefonon, interneten keresztül is beszélgetünk, kitaláltam, hogy videónaplót csinálok neki minden napomról, hogy ne maradjon le semmiről és láthasson, de csak rontottam a helyzeten. Olyannyira fáj neki a hiányom, mint az édesapja elvesztése és a felém érzett érzelmeit is el akarta "zárni", el akarta "temetni". Már nem akart velem beszélgetni, nem reagált arra amit mutattam neki, vagy meséltem, teljesen elzárkózott. Végül pár napja kibukott belőle mennyire nem bírja,hogy nem vagyok ott, tartsunk szünetet amíg vissza nem megyek én is Szegedre, mert neki ez így nem jó. Csak sajnos ez nem igen fog összejönni jövő szeptemberig. Félek, hogy nem fogja túlélni a kapcsolatunk. Nekem is rettenetesen hiányzik és megesz a fene,hogy nem lehetek vele, de ha megfeszülök se tudok mit tenni ellene. Engem feldobnak a napi beszélgetések, ha hallhatom a hangját, de neki ezek nem segítenek, már semmi sem vigasztalja, az se ha 4-5 napot együtt lehetünk. Az Ő elutasító viselkedése engem is teljesen kikészített, olyan volt, mintha egyáltalán nem szeretne már, mintha idegenek lennénk egymás számára, de készen állok bármit megtenni, hogy eloszlassam a félelmeit és elviselhetőbbé tegyem számára a távol töltött időt. Eljutottam oda, hogy nincs több ötletem. Beszéltem vele, vígasztaltam, elmondtam én hogy érzek, hogy élem meg a hiányát, de úgy érzem ez kevés volt, nem tudom megváltoztatni a múltját, a mély érzéseket, félelmeket amik benne élnek. Van esetleg valami ötlete, hogy hogyan tudnék neki segíteni,hogy ne élje meg ilyen tragédiaként a távollétemet, hogy ne érezze úgy, hogy engem is örökre elveszít, mint az édesapját? Hogy kicsit pozitívabban tudja megélni a találkozásainkat, beszélgetéseinket, az apró dolgokat és hogy ne lássa ilyen borúsnak a jövőt? Elnézést ha kicsit zavaros, vagy kapkodó a fogalmazásom, miközben írtam, aközben jutott eszembe,hogy még mennyi mindent tudnék mondani, hogy teljesen tiszta legyen a történet, de mivel regényt mégsem akartam írni, így csak a nagyon lényeges dolgokat említettem. Még egyszer köszönöm, hogy elolvasta a levelemet és előre is köszönöm, ha tud valami segítséget nyújtani. Köszönettel, MártiA pszichológus válasza
Kedves kérdező!
Kedves Márti! Ön és a vőlegénye egy nagyon eseménydús időszakot élnek át. Fogalmazhatunk úgy, hogy most készülnek belépni a "nagybetűs életbe": a tanulmányok befejezése, családalapítási szándék… ez már önmagában stresszforrást jelenthet. Ez az életszakasz mindig rejteget buktatókat, nehézségeket, ez természetesnek mondható. Abban igaza van, hogy ezekre valós megoldást kell találni. Gondolja végig, mennyire jelent valódi megoldást, ha az összes gondolata és tette akörül forog, hogy a barátja jobban érezze magát. Fenntartható, állandósítható helyzetnek tartja? Egy átmeneti állapotban vannak, való igaz, viszonylag hosszú ez az időszak, de a barátjának Önnel együtt előbb-utóbb ki kell alakítani egy olyan egyensúlyt, amelyben a közelség és a távolság megfelelően szabályozott mindkettőjük számára. A párkapcsolat szakaszai és a szakaszok közötti váltás mindig magában hordozza a kapcsolati krízis lehetőségét (erről többet itt tud olvasni: http://kommunikaciotrening.wix.com/kommunikaciotrening#!a-parkapcsolat-szakaszai/c1elu) Számomra úgy tűnik, az első szimbiotikus szakaszból Ön már továbblépett, a barátja azonban még nem, így az igényeik jelentősen eltérnek egymástól. Az, hogy miért alakult ez így a barátja életében, és vajon tartós vagy csak átmeneti, ezt ő tudja hatékonyan kideríteni. Az édesapa korai elvesztése valóban szerepet játszhat ebben, ennek a negatív élménynek a feldolgozása biztosan segít, ebben tudja támogatni, de a megoldás a fiatalember "feladata". Ellenkező esetben ez a rendkívül erős vágy a szoros közelségre fennmaradhat, akár állandósulhat - mivel azonban a mindennapokban ez kevéssé tartható fenn, veszélyeket hordoz magában, napi konflikusokat, féltékenységet. Próbáljon meg olyan helyzetet kialakítani, amelyben a lehető legnagyobb mértékben támogatja vőlegényét, de pontosan megfogalmazza - először saját maga, azután az ő számára is -, hogy Önnek milyen igényei és érzései vannak ezzel a helyzettel kapcsolatban. Érdemes megtudnia, miért gondolja a vőlegénye, hogy a szakítás, a szünet megfelelő megoldás, hiszen az nemhogy közelebbé hozná Önöket egymáshoz, még nagyobb távolságot eredményez. Valószínűleg ez nem egyetlen rövid beszélgetés, nem kizárt, hogy szakember segítségét kellene igénybe venniük, aki segít abban, hogy viszonylag tárgyilagosan, a túlzott érzelmi reakciókat zárójelbe téve keressék meg a probléma valódi gyökerét. Sok sikert kívánok Önnek a megoldás megtalálásához! Üdvözlettel, Kuremszki Andrea