A kérdés
A problémám nagyon összetett, és nem tudom eldönteni, hogy mit is érzek, mit kellene tennem. Röviden megpróbálom összefoglalni. Kapcsolatban élek már 8 éve, van egy 4 éves kisfiúnk. A párom az első kapcsolat az életemben. Nekem nagyon fontos a család, viszont néhány éve valami teljesen megváltozott. A kapcsolatunk teljesen ellaposodott. Mindent megteszek, hogy működjön a dolog (kedveskedek, próbálok csinosan öltözködni, természetesen a napi feladatokat a család körül ellátom, dolgozom, programokat szervezek magunknak...), de visszafele nem kapok semmit. Jó ember a párom, de kiborít, hogy én folyamatosan adok, de kapni nem kapok semmit (egy kedves bókra gondolok, egy ölelésre...). Az együttléteink sem olyanok, mint amilyennek kéne lennie. Nagyon keveset vagyunk együtt, és gyorsan végzünk is. És az utóbbi időben már én sem kívánom. Amikor megemlítem neki a problémámat, akkor 1-2 hétig működik a dolog, de érzem, hogy erőltetett, és nem tudom, hogy tudnám elérni, hogy azok a dolgok, amiket szeretnék, maguktól jöjjenek. Mindeközben van egy közös barátunk (hozzám sokkal közelebb áll), aki pont olyan ember, mint amilyet én elképzeltem. Már 4 éve, hogy elkezdtem többet érezni iránta, de ezt betudtam egy szimpla vonzalomnak, amit közöltem is vele, de ő is olyan véleményen van, mint én, hogy ilyet nem tehetünk meg a párunkkal. Csak azért mondtam el neki, mert bíztam benne, hogy akkor elmúlnak az érzések. Hát nem így lett. A barátságunk tovább mélyült. Neki is nagyon sok problémája van. (ja, azt elfelejtettem írni, hogy 18 évvel idősebb tőlem, és van 2 nagyobb gyereke, nagyon jó szívű, rengeteget dolgozik, elvált - nem ő volt a hibás-) Egyformák a nézeteink. Ő is ugyanúgy mindent megadott a párjának, mint én, és ő se kapott semmi viszonzást. És mostanában jövök rá, hogy lehet, hogy szeretem, és szerintem (úgy érzem- nem mondta...), hogy ő is többet érez, mint szabadna. Pedig nem akarom. Nem tudnám a gyerekemet elszakítani az apjától, nekem nem fér az elveim közé, hogy egy gyerek ne a szülőapjával nevelkedjen (természetesen, ha az apa teszi meg az első lépéseket, más a helyzet, én nem lennék képes közölni, hogy elmegyünk). Szóval, én még mindig mindent megteszek a kapcsolatomért, de a gondolataim folyamatosan a másik embernél járnak. És nem tudom, hogy tudnám egyenesbe hozni az életünket, hogy tudnám kiverni a fejemből a másik embert, úgy hogy a barátságunk megmaradjon, mert nem akarom elveszíteni őt sem. Mi lenne a helyes lépés?A pszichológus válasza
Kedves kérdező!
Kedves Kérdező! Nagyon nehéz háromszög helyzetben van. Az alapelv egyszerű, a megvalósítása már sokkal kevésbé. Ha nem akarja felborítani a házasságát, akkor a barátjával szakítani kellene. Naivitás azt gondolni, hogy a szerelem elmúlik akkor, ha "barátként" folytatják azt a bensőségesebb kapcsolatukat, ami a kölcsönös és mély vonzalom kialakulásához vezetett. Ha folytatják, csak tovább erősödik az egymáshoz való kötődésük. A másik a házassága: nyilvánvaló, hogy fel kellene tárnia egy komoly beszélgetés keretében (nem pedig csak megemlíteni) a férje számára, hogy mi a problémája a házasságukkal, hogy a férje megértse, hogy súlyosabb annál a gond, minthogy csak 1-2 hétig igyekezzen utána. A megvalósítás nehéz és gyötrelmes szokott lenni, szerencsés lenne, ha terapeutához fordulnának, feltéve, ha erre nyitottak. Egyedül nagyon hosszú és kínlódásokkal terhes periódus egy család életében, ameddig kialakul egy olyan együttélési szabályrendszer, ami az összes érintettnek megfelel. És nem is biztos, hogy kialakul, hanem állandósul a frusztráció és megkeseredik az életük. Amíg a szerelmi kapcsolat tart (még ha "csak baráti" formában is), addig kizárt a párterápia, addig legfeljebb Ön egyéni terápiára mehet, ahol segítséget kaphat ahhoz, hogy milyen módon rendezze az életét. Minden jót kívánva: Kondorné dr. Orosz Ágnes